Az élet egy mondás szerint - nem más, mint egy olyan hosszantartó és súlyos állapot, amely kivétel nélkül minden esetben halállal végződik Megvizsgálva és értelmezve e mondatnak az idővel való kapcsolatát, elmondhatjuk, hogy a jövő, személyes jövőnk, percről-percre halálos biztonsággal közelíti felénk elmúlásunkat. A jövőtől való félelem így nagyon gyakran nem más, mint a haláltól, az elmúlástól való félelem burkolt megélése.
Azt, hogy ezzel őszintén és nyíltan nézünk-e szembe, szabadon eldönthetjük. Mégis, a ma embere sok mindent megpróbál, csakhogy ne kelljen gondolnia a kapuval, amely az út végén az ismeretlenbe vezet. Önbecsapásunk számtalan módjának csupán egyetlen vállfaja, ha valaki azért kezd el foglalkozni ezotériával, hogy a reinkarnáció tanán keresztül megpróbáljon alkut kötni a halállal, így az utolsó pillanatig elkerülve a szembesülést vele. Pedig az ezoterikus út, a megismerés, az önmegismerés és a beavatás útja ott kezdődik, ahol az ember mély, életre szóló barátságot köt a halállal. Ekkor a jövő barátunkká válik
Hiszen a halál nem más, mint az élet édestestvére, A tükör, amelybe őszintén belepillantva bármikor mérlegre tehetjük életünk eddigi súlyát és értékeit. Barátaink, szeretteink halála sem más, mint az utolsó tanítás, amellyel a távozó még megajándékoz bennünket végső búcsúzásakor. Egy utolsó ajándék arra nézve, hogy végre személyesen és érintettként találkozzunk az elmúlással, a fizikai lét elkerülhetetlen befejezésével, és végre rendezhessük vele a kapcsolatunkat. Figyelmeztetés, hogy számunkra is eljön majd a pillanat, amikor az élet kapuján kilépve kendőzetlenül szembe kell néznünk önmagunkkal, mindazzal, amit tettünk, és amit elmulasztottunk.
A halál, saját halálunk a jövő ismeretlen, ködös ösvényein közeledik felénk. Félelmünkből, biztonságra való törekvésünkből fakadó igény, hogy tudjunk meg minél többet a jövőről, s ha lehet, egyben kössünk alkut is vele, töröljük ki belőle az ismeretlenség, a bizonytalanság ködös fátylát. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy évezredekkel ezelőtt élt őseink számára egészen mást jelentett a jövő Az emberiség írott és íratlan hagyományaiból megállapítható, hogy a múlthoz és a jövőhöz, az élethez és a halálhoz való viszonyunk időről-időre változott és ma is változóban van. A múltat vizsgálva olyan összefüggéseket fedezhetünk fel, amelyek talán könnyebbé és tudatosabbá tehetik a jövőhöz való viszonyunkat, és ezáltal tartalmasabbá mindennapi életünket.
A korai emberiség számára és ez még a ma élő ún. primitív törzseknél is megfigyelhető a születés és a halál teljesen más értékeket képviselt, mint ma. A korai emberiség a transzcendenssel való szoros és harmonikus együttélés következtében a születést egyfajta halálként, a halált pedig megszabadulásként értékelte.
E korszakban az idő nem volt más, mint az örökkévalóságból, az időtlen világból való kiszakadás mértékegysége, amely lehetőséget biztosít a megszületett lélek számára a tovább felháborodott, az anyagi világ által. A jövő megismerése így csupán eszköz és lehetőség volt arra nézve, hogy a láthatatlan világgal való közvetlen kapcsolat elvesztésével, az ember meglelje saját útját a fizikai lét útvesztőiben
A teremtéstörténetekben, mitológiákban megörökített paradicsomi világból ekkorra az ember már végleg kitaszíttatott, és folytatta az alászállás nehéz és rögös útját. A tudás fájának gyümölcsei, Káin utódainak növekvő ereje, a fizikai érzékekkel tapasztalható világ élvezete a halálban már csak a fizikai test gyengülését, megtörését és felbomlását látta. Ahogyan az emberiség távolodott léte igazi forrásaitól, ahogyan tudása hitté majd vallássá változott, úgy félte és rettegte egyre jobban a jövőt, a halállal való biztos találkozást. Az emberiség kialvóban lévő kozmikus tudatát a világ minden kultúrájában jelen lévő misztériumiskolái világították meg a tovább haladáshoz szükséges fénnyel.
?k voltak azok, akik mint azt a mitológiákban is olvashatjuk, ismerték a múlt, a jelen és a jövő titkait. ?k voltak azok, akik különféle utakon, de képesek voltak tudatosan kapcsolatot teremteni azokkal a világokkal, amelyet Ízisz, Ahura Mazdao, Zeusz, vagy Odin birodalmaként ismer a vallástörténet. ?k voltak azok, akik életükben megélték a halált, akik tudatosan átkeltek a lélek sötét éjszakáján, végig haladtak a pokol legmélyebb bugyrain és szembenéztek legsötétebb démonaikkal és felismerték, megnevezték őket, majd visszatértek közénk.
?k voltak a tudók. A mindenkori adeptusok, akik Tibet kolostoraiban, India szellemi iskoláiban, az egyiptomi templomokban, a kelták szent helyein vagy a titkos keresztény misztériumiskolákban várták mindazokat, akik elég erőt és késztetést éreztek ahhoz, hogy nyomukba lépjenek. Ott voltak a mindenkori uralkodók mellett is, tanácsaikkal, befolyásukkal sokszor láthatatlanul kísérve a zabolátlanná váló erőket Átlátták a jövő titkait, és szelíden segítették az emberi fejlődést, mindig megtartva azt a megfelelő szinten.
A magas szintű beavatotti tudás segítségével az ókori birodalmakban elkezdték felismerni és regisztrálni az égi jelenségek földi párhuzamait. Nagy jelentősége volt a különböző jelek (omina) értelmezésének. Sardanapal asszíriai király (Kr.e.7.sz.) könyvtára, amelynek feltárásánál közel 20 000 ékírásos táblácskát találtak, melyek legnagyobb része e jelekről és értelmezésükről szól, de felsorolja az év szerencsésnek vagy szerencsétlenek tartott napjait is.
Az ókori Egyiptomban a legendás hermetikus beavatási iskola papjai, a Corpus Hermeticum 42 kötetének avatott ismerői voltak, és elképesztően pontos csillagászati ismeretekkel és ma már elképzelhetetlen mágikus képességekkel rendelkeztek. Indiában a hindu asztrológia, míg Kínában a Ji King jellemzi azt az időtlen tudásanyagot, amely máig fennmaradva fémjelzi az ezoterikus tudás, így az ezoterikus jövőkutatás minőségét is.
Ekkor még ismerték a jelentőségét annak, hogy az időnek nem csak mennyisége, de minősége is van. Tudták, hogy a kozmikus erők változásai fontosak az önismeret és a jövő megvalósítása szempontjából. Tudták, hogy a ritmus hordozza az életet, csakúgy ahogy szívünk és lélegzetünk hordozza a miénket. Mégis, az övék még harmonikusan igazodott a föld és a kozmosz ritmusához, hiszen ezek működése, bár egymás felett, de egymással analogikus kapcsolatban és azonos törvényszerűségek szerint zajlik.
Az egykori beavatotti tudás maradéka, az ókori Görögországban találkozik először a fejlett intelligenciával és lesz bölcsészetté. A görög művészetekben soha nem tapasztalt erővel jelenik meg a sors, a jövő és a halál tragikus összefonódása. Oidipusz és Odüsszeusz sorsa, hogy csak a legismertebbeket említsük, máig ható, a jelenkor emberének is fontos jelentést hordozó üzenet. A hádészi alvilág a mitológiában és Homérosz költeményeiben is félelmetes és gyötrő hely, az időtlen szenvedések birodalma. Odüsszeusznak pedig le kell szállnia oda, hogy hazatalálhasson, és meglássa a jövőt, a feladatot, amely rá, csak rá vár.
A görögöknél a mai értelemben vett időt Kronoszként tisztelik, de ismerik még kairoszt, az idő minőségi aspektusát. Jövőkutatásuk fontos eszköze a Mezopotámiából átörökített asztrológia. Babilóniához kapcsolódik még a görög jósdákban és Aszklepiosz gyógyító templomaiban is megjelenő oneiroskopia (oneiro álom, skopeo megfigyelek) jóslási rendszere, amit nemcsak általánosan a jövő, de betegség esetén kórjóslás céljára is alkalmaztak, és fontos része volt az orvosi prognózis felállításának.
Az ókor népei tehát még emlékeztek, megértették és gyakorolták e fontos törvényszerűségeket Ez azonban már az Istenek Alkonya, a Hamvas által is megírt aranykor végső hanyatlása volt, amikor az ember egyre növekvő örömmel feledkezett bele a föld meghódításába. A Zend Avesztában megénekelt kilenc hídból, amely egykor a földet a láthatatlan világgal összekötötte, nyolc már összeomlott. Egyetlen maradt csupán, amelynek neve Csinvat. Ez a híd az egyetlen, amelyen az érkező lelkek a földre, a távozók pedig a láthatatlanba visszatérnek.
A hagyományból tudjuk azt is, hogy az emberiség mégsem maradt ekkor teljesen magára. A jövő építését, az új világ paramétereit, az égi óceán mélységeiből kellett megszereznie, majd összehangolni a föntről kapott méretekkel, amelyeket a Hét bölcs, az indiai hagyományból ismert Hét Szent Rishi diktált le. Az ezoterikus hagyomány szerint a Hét bölcs égi megfelelője az Ursa Hét Csillaga, amelynek mindenkor normatív szerepe volt a csillagos égen folyó mindenféle kitűző, vagy bemérő műveletben
Az ószövetség prófétái, Ézsaiás, Ezékiel, Illés és mások szeme előtt ekkorra már megjelent a jövő: Mert te Betlehem, bár a legkisebb vagy Júdea városai között .
Krisztus születésével az emberiség új korszaka kezdődik el, ám ennek valódi megértése, mely a jövő és a halál szempontjából is különösen fontos, még várat magára:
S elveszi e hegyen a fátyolt, mely beboríta minden népeket, és a takarót, amely befödött vala minden népségeket; Elveszti a halált örökre és letörli az Úr Isten a könnyhullatást minden orczáról. A Krisztus-tudás, a Nap-szeretet megjelenése, az emberi fejlődés új dimenziójának előképévé vált.
Lassacskán a jövő építéséhez és a kozmosszal való harmóniájához szükséges őstudás végképp feledésbe merült, míg az új tudás, a Golgota misztériuma, a Péteri egyház sziklaszilárd bástyáin az évszázadok során kővé dermedt. Az analógiás gondolkodás helyett egyre erősebb lett a racionális, logikus gondolkodás. Az emberiség és a természet, valamint az emberiség és a kozmosz kézfogása egyre gyengült, és ezt szépen szimbolizálja, ahogyan az asztrológiából asztronómia, az alkímiából pedig kémia lett.
A jövő szerepe és jelentősége további változásokon ment át. A jövő egyre félelmetesebbé vált, hiszen az univerzumot vezérlő alapvető törvényszerűségek elfeledésével, megszegésével növekvő mértékben vált az emberi életút sorssá. Sorssá, amely nem más, mint a felismeretlenül maradt törvények könyörtelen érvényesülése életünkben. Sorssá, amely ha kell csapásai által faragja, kényszeríti ki mindenkiből a személyes fejlődéséhez szükséges lépéseket.
A sors szó, valaha egészen más jelentéssel bírt, mint napjainkban. Ha alaposabban megvizsgáljuk látható, hogy anyanyelvünk bölcsessége még őrzi magában az eredeti jelentést. A sor-s, valaha azt a sor-t, azt az ösvényt, vagy utat jelentette, amelyen mindenkinek végig kell haladnia az első és az utolsó lélegzetvétele között. A sorsát (útját) senki sem kerülheti el, és a törvény nem tudása, itt sem mentesít a végrehajtás kötelezettsége alól. Ahogyan tovább peregtek az évszázadok, egyre gyakoribbá vált egy másik sokat használt szavunk is, a véletlen, amely szintén csodálatosan mutatja, hogy igazából olyan dolgot jelölünk vele, amely vél-etlen, azaz nem tudunk véleményt alkotni róla, mivel hiányoznak a vélemény kialakításához szükséges információk, vagy a megfelelő tudás.
A sors és véletlen sziklái közt öntudatlanul lavírozva a jövő valóban félelmetes ellenféllé válhat. Ilyen hozzáállás esetén életünkben megpróbálhatjuk a hiányzó belső biztonság helyett megteremteni a külső biztonságot, mint ahogyan a felvilágosodás korától kezdve központi céllá vált a természet-isten erőinek értelmetlen és értelmezetlen uralása. A korszerű tudomány, a jövőkutatás hagyományos eszközeit mint elvetendő és megismerhetetlen fantáziaképet, babonaságnak, valamiféle rossz értelemben homályos és misztikus dolognak minősítette
A mai modern ember szereti a jövőt leginkább számok, trendek, gazdasági mutatók és elemzések mentén kutatni és tervezni, ám belső világában sokszor egyre jobban retteg. Az így tervezett biztos jövő, gyakran kártyavárként omlik össze, amikor a sors keze egyetlen intéssel tüntet el világbirodalmat, hatalmas bankot vagy biztosítótársaságot a föld színéről A betegségek, balesetek és tragédiák pedig fittyet hánynak pénznek hatalomnak és gazdasági előrejelzéseknek, mögöttük nagyobb erők állnak, mint amelyeket az ember valaha is meg tudna változtatni.
Hogyan lehet mégis békét kötni e folyton megújuló és mégis állandó, élet-halál ritmusban pulzáló világgal? Hogyan lehet mély belső biztonsággal és harmóniában élni életünket, és a jövőt fejlődési lehetőségnek tekintve? Rengeteg út vezet efelé, hiszen minden korszak és kultúra kialakította a maga számára megfelelőt Ránk a 21. sz. küszöbén az a feladat hárul, hogy ne szolgai másolással, hanem megifjító érdeklődéssel tanulmányozzuk őseink tudását és az új misztériumokat. Felismerjük, és a modern világban cselekvő gyakorlattá változtassuk Zarathusztra, Buddha és Krisztus tanításait.
Megismerjük a belsőnkben áramló érzéseket, gondolatokat, és az eddig sosemvolt életkörülményeink élettani, szellemi hatásait. Ez, az unalomig ismételgetett, de valós mélységeiben oly ritkán alkalmazott önismeret. Belső forrásaink megismerése és megtisztítása életünk emésztetlen salakjától, ehelyett energiáink, belső erőink egyensúlya csupán szeszélyes félelmek, vágyak és indulatok kavargása marad.
Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak a tevékennyé ébresztése. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló. Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes. Írta Weöres Sándor.
Az önismeret azonban nem viselkedés, nem a jól működő hagyományok másolása, hanem a mögöttük lévő törvények felismerése és alkalmazása a világban. Nem csak nevelés, hanem növelés. Az önmagunk sokszínűségéről való tudás növelése. Ezért írja ugyancsak Weöres: Rossz hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket Bármily ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete. A külvilágból se utasíts el semmit; ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj. Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez annak a jele, hogy nem ismered eléggé. Önmagad beutazása: a mindenség beutazása.
Ha sikerül ezt megvalósítanunk, akkor a jövő olyan életet hozhat számunkra, amelynek végén méltán hangozhat el a Tibeti halottaskönyv búcsúztatójának első strófája:
Hu tanítvány, pihenj a fehér csöndben,
Pihend ki léted fáradalmait
S ha visszatérsz újra e kerek földre,
Hozd el az egek ajándékait.
Hajdu Ráfis Gábor