Ízelítő a Nagy gyermek-kalauz tartalmából - példák a büntetésre

Példák a büntetésre iskoláskor előtt

Ha a hároméves gyerek véletlenül összetöri a mama kedvenc vázáját, akkor legkönnyebben úgy „fogja fel”, hogy „mit tett”, ha látja és utánozva átéli, hogy anyja mennyire szomorú, amint szótlanul összeszedi a cserepeket, és az egészet rendbe teszi. Az anyának viszont tudnia kell, hogy ekkora gyereknek még nem valók az efféle tiltások: „Ne nyúlj hozzá, mert eltörhet!”. Az ilyen értékes holmikat egyszerűen tartsuk távol a gyerektől. Mert amit a mama szeret és szívesen vesz kézbe, azt természetesen a kicsi is meg akarja fogni. Ha nem érheti el, akkor fantáziájára támaszkodva egy másik tárgyat választ, amivel ugyanúgy lehet játszani, mintha az értékes váza lenne.

Iskoláskor előtt a nonverbális nevelés ajánlott. Annak van a legnagyobb hatása, amit teszünk. Ha a vázát olyan helyre tesszük, ahol a kicsi nem érheti el, akkor ezzel azt közöljük, hogy ehhez nem szabad hozzányúlnia. Ekkor a tények logikája beszél magáért, nem pedig a logikus magyarázat. A tények sokkal meggyőzőbbek, mint  a róluk ejtett szavak; és minél egyértelműbb és határozottabb a felnőtt viselkedése (nem beszél és nem ismételgeti vég nélkül, amit el akar érni), annál kevésbé fog a kisgyerek magyarázkodni, érvelni vagy provokálni. A tárgyilagos és célszerű tevékenység utánzása által sokkal jobban ügyesedik, és egyre céltudatosabban cselekszik. 

Ebben az életkorban a fent említett többi probléma esetében is érdemes hasonlóan viselkedni. A négyéves kisgyerek, aki pénzt vesz el a fiókból, többnyire azért teszi, mert már annyiszor látta ezt a mamájától. Tehát utánzásból teszi, nem pedig valamiféle lopási szándékból. Ugyanez érvényes a játékok „ellopására”is. Ebben az életkorban a gyerek még nem tudja, hogy nem minden az övé. Ilyenkor tehát szükség van egy felnőttre, aki hazaindulás előtt segít a gyereknek a házigazdák játékait szépen visszatenni a helyükre.

Mi a helyzet akkor, ha a gyerekek evés közben mindent összemaszatolnak, és annak ellenére, hogy rendre intjük őket, nevetgélve ugrálnak a székeken és az asztalon. A probléma itt is már magában abban rejlik, hogy az anya szava nem hitelt érdemlő. Valószínűleg már túl gyakran megtörtént, hogy a szülők többszöri intelem után –mosolyogva vagy belefáradva – végül is más illetlenségeket is rájuk hagytak. Talán az is többször előfordult már, hogy a házastársak egyike rászólt a másikra: „Ó, hagyd csak, hadd csinálja!”. Csak akkor lehet valaki ura az ilyen helyzetnek, ha felismeri, hogy a gyerek magatartásának oka saját következetlenségében rejlik; és ebből le is vonja a megfelelő következtetéseket.

S ha egy ötéves gyerek hazudik? Pontosan tudja, hogy ő csinálta, amit letagadott. A felnőttnek ilyenkor mindenekelőtt megütközését kell kifejezésre juttatnia. Ám tisztában kell lennie azzal is, hogy a gyerek tulajdonképpen nem akarta elkövetni a letagadott tettet, és éppen ezt szeretné hallani a tettére reagáló felnőtt szavaiból. További fejlődéséhez arra van szüksége, hogy őszintén bízzunk benne, és átlássunk a hazugságain. Az olyan szülő, akinek gyakran eljár a keze, gondoljon arra: ha lekeverek a gyereknek egy pofont, tulajdonképpen ugyanazt teszem, amit ő dühöngve, provokálva velem tesz. 

Energikusan el kell határoznunk, hogy nyugodtan és biztos kézzel megszabjuk a gyereknek a szükséges határokat, és nem tesszük ki szükségtelenül saját érzelmeinknek, indulatainknak, melyek mindig hátrányosan hatnak a gyerek fejl désére. Ugyanis minden ijedtség egészen a gyermek szerveinek vegetatív funkciójáig kihat (v. ö. 279. o.). Ezenkívül valami teljesen utánzásra érdemtelen dolgot él át a gyermek, olyan valamit, ami a szóban forgó tényekkel egyáltalán nem áll kapcsolatban. A következő alkalommal a gyerek utánozni fogja a szüleit, és egy kisebb, gyengébb gyereket ugyanúgy megüt majd. Ezzel a vele megtörtént igazságtalanságot „adja tovább”. Később, felnőttként talán megkérdi majd magától, vajon miért jár el a keze olyan könnyen.