Lélektani elhárító mechanizmusok alatt olyan énvédő működéseket értünk, melyek különböző szinteken és módokon védik a személy integritását. Ezek a munkamódok, mechanizmusok az ember lelki fejlődése során különböző életszakaszokban alakulnak ki és kondicionálódnak.
Az ember pszichés fejlődéséről több irányból vannak ismereteink: például a pszichoterápiákból, vagy a gyermekek fejlődéslélektani megfigyeléséből. Bár a terápiában levő emberek interakcióiból gyermekkoruknak csupán szubjektíven megélt vetületét tudjuk rekonstruálni, a terapeutákhoz fűződő kapcsolatban ezek sok szempontból feltűnő hasonlóságot mutatnak az egészséges gyermekek szüleik iránti viselkedésével (Hamilton 1996, 44. o.). Mind a gyermekeknél, mind a felnőtteknél a self és a tárgy differenciálásának, valamint a jó és rossz élmények integrálásának és differenciálásának növekvő kapacitása vezet a tárgyállandóságig és a tárgykapcsolati érettségig. Az elhárítás előtti szimbiotikus világban e folyamatok még integratív jellegűek, majd a self és a tárgy fokozatos szétválásával differenciáló jelleget is öltenek. Többé-kevésbé egy kontinuum mentén helyezkednek el a kevésbé érettől az érettebbig. Ennek alapján az irodalom megkülönböztet éretlen és érett, primitív és komplex elhárító mechanizmusokat.
Az integráció két meglévő elemet úgy kapcsol, hogy azokból egy új egység (pl. mentális jelentés) születik. A differenciálás a meglévő és az újonnan észlelt elemet széttartja, szétválasztja.
Az élet során valamennyinek hasznát veszi az ember. Ám ami a múltban megvédte integritását, az először lelassíthatja, később akár el is lehetetlenítheti fejlődését. Ennek mentén pszichológiai szempontból szétválik a személyiség, az emberi élet normális és a kóros fejlődése. Az egyén nem egyforma mértékben és nem is minden énvédő mechanizmust használ, mindenkinek vannak kiemelt, kitüntetett és háttérbe szorított, és egyáltalán nem alkalmazott mechanizmusai.
Ennek a személyiségen kívül, kulturális meghatározottsága is van, hiszen a társadalom, a munkahelyi vagy családi környezet szempontjából jelentős különbségek lehetnek az énvédő mechanizmusok értékelésében. Így például az indulattalanító elhárításokat pozitívan szokták értékelni, míg az agresszívebb megoldásokat ezzel szemben nehezebben viseli a szűkebb illetve tágabb értelemben vett környezet.
Az analitikus irodalomban leggyakrabban leírt énvédő mechanizmusok a személyiség fejlődésének mentén (többek között Freud A. 1994, Hamilton 1996, 44.-80. o.):
Inkorporáció: a személyiség alakulásának egészen kezdeti szakaszában (all-identity) lép fel, amikor a self és a tárgy még nem vált szét, a tárgy bekebeleződik és beolvad a differenciálatlan self-tárgy konglomerátumba. A mechanizmus tehát integratív.
Introjekció: szintén integratív folyamat. Abban a fázisban lép fel, amikor a self és a tárgy már szétválik. Az introjektált tárgy ennek során már a tárgy belső képeként jelenik meg, és nem olvad össze a self képével. Ha jó self-reprezentációk introjektálódnak, a személy ön-képe is pozitív. Kedvezőtlen introjektumok az illető önmaga ellen fordulását okozhatják. Ez az időszak határozza meg az „ősbizalom” mértékét és minőségét.
Izoláció: a személy szétválasztja az eseményt és annak fájdalmas élményét, a hozzá kötődő lelki indulatot. Egyik oldalon van az esemény tudása, másikon a lelki kín. Ez utóbbiból ugyan kiszabadul, a két oldal azonban egyesülni akar, különtartásukhoz energia szükséges. A kettő közé tölteléket tesz, szünetet iktat be a személy.
Hasítás (meg nem történtté tevés, tagadás): az újra közeledés időszakában alakul ki, 2-3 éveseknél normális reakció. A self és a fontos tárgy, esemény ellentmondásos elemeit aktívan szétválasztja az illető. Egy rituális aktussal kitörli tudatából a tiltott rész, esemény, cselekvés el nem fogadható részét. A hasítás tárgykapcsolati tengelye a jó self-rossz self, jó tárgy-rossz tárgy tengelyek mentén zajlik. A mechanizmus két aktusból áll, melyek közül a második neutralizálja az elsőt. Állandó ambivalenciával jár, mert az emocionális jelentés átélése azonnal előhívja az ellentétes jelentésű élményt.
Idealizálás és leértékelés: a hasítással rokon folyamat. A self és a tárgy-élmények rendeződésének tengelye azonban a jó self-rossz tárgy, rossz self-jó tárgy.
Az elfojtás: a kellemetlen élménytartalmakat és az ösztönén impulzusait kiszorítja a tudatból. Ezt tudattalan folyamatnak gondolják, de lehet olykor tudatos is. Az elfojtást mindenki használja, mert hatékony, de energiát köt le.
A projekció (kivetítés): az elfojtással együtt jár. Az illető személy selfjének nem kívánt részét, vonását magától teljesen idegennek éli meg.Abban a bizonyosságban él, hogy selfjének egy tudattalan része a másikban van, ám ezt nem éli meg tudatosan. Elfogadhatatlan részét egy külső tárgynak (embernek, csoportnak, tárgynak, eseménynek) vagy egy belső tárgynak tulajdonítja, ezzel csökkentve szorongását.
Áttétel: a projekció egyik formája. Freud már korai munkáiban beszámol a terapeuta és a kliens kapcsolatának egyfajta zavaráról, melyben a kliens fél, hogy elveszíti önállóságát, természetességét; vagyis fél a terapeuta általi leértékeléstől. Tehát kivetíti kínos elképzeléseit a másik személyre. Az áttétel analitikus értelmezésben annyit jelent, hogy a fontos kora gyermekkori kapcsolatokban megélt reakciók (érzelmek, fantáziák, meggyőződések) tudattalanul áttevődnek jelenlegi kapcsolatok személyeire. Megjelenésük azt jelzi, hogy hol van az elfojtott emlékanyag. Így az analitikus „kúra” központi elemévé vált az áttételek átdolgozása. Ennek egyik eszköze a terapeuta viszontáttétele. Kezdetben azonban a kliens és a terapeuta egyaránt irracionális fantáziákkal léphet a terápiás kapcsolatba. A terapeuta - klienshez fűződő viszonya mögött álló - belső meggyőződése, hiedelme azonban direkt kihatással van a kliens kettőjük kapcsolata általi fejlődési lehetőségére. Fontos tehát, hogy a terapeuta és a kliens közötti áttételre és viszontáttételre épülő kapcsolat idővel mindkét részről reális kapcsolattá alakuljon, tehát a torzult érzékelés kellő időben és formában mindkettőjük részéről feloldásra kerüljön.
Projektív identifikáció: Kernberget és Hamiltont követve az irodalomban vitatott, hogy az identifikáció vagy a projektív identifikáció az érettebb mechanizmus. A self el nem fogadható része először kivetül a tárgyra. Az illető ezután a tárgyban igyekszik kontrollálni selfjének ezen kivetült részét. A kontroll megkísérlése során egyre idegenebbnek tekinti saját kivetített tulajdonságát. A self el nem fogadható részének tagadása azonban nem tudja teljesen megszüntetni annak tudatosulását, hogy a nem kívánt self-rész is saját self-jének része. A projektív identifikációban így a self megtagadott része egyidejűleg a self homályos, de bizonyos sejtés formájában megélt része. A folyamat hasonlít az újraközeledési fázis átmeneti tárgy képzéséhez (Hamilton 1996, 62-63. o).
Átmeneti tárgy formálása: Winnicott értelmezésében az átmeneti tárgy sem nem self, sem nem tárgy, azonban mindkettő minőségével rendelkezik (játékmackó – szeretett anya).
Identifikáció (azonosulás): a tárgyállandóság stabilizálódása után self-képeink tovább változnak. Az introjektált tárgyak a self egy jelentős részére vagy egészére vetülnek ki, és meghatározzák a self önmagáról alkotott képét. Mint később látni fogjuk, ez a tanulás (főleg a szociális tanulás) egyik fontos eleme.
A racionalizáció során a kezelhetetlen érzelmi élmény kognitív szintre tolódik. Az illető viselkedését próbálja hihetően, elfogadhatóan (ugyanakkor helytelenül) magyarázni, csökkentve ezáltal a szorongást és fenntartva az önbecsülést.
Az intellektualizáció során az illető aktívan leválasztja a gondolatokat az érzelmekről, így engedve be őket saját tudatába. A fenyegető esemény így elválik és elszigelődik a normálisan vele együtt járó érzéstől. Az eseményt megfosztja annak fenyegető érzelmi tartalmától.
Az áttolás: projekció segítségével az el nem fogadható érzelmi tartalmat külső tárgyhoz kapcsolva elfogadható formában jeleníti meg.
Az eltolás során az impulzus egy másik, általában biztonságosabb célra helyeződik át.
A szimbolizáció során a tárgyhoz, eseményhez kapcsolódó - még nem teljesen tudatosuló - élmény általánosabb, szimbolikus formában jelenik meg a tudatban.
A reakcióképzés (ellentétbe fordítás): a belső impulzusokkal éppen ellentétes viselkedés; ilyenkor az elfogadhatatlan impulzusok kifejeződése úgy akadályozható meg, ha épp az ellenkezőjét hangsúlyozza az illető. Az érzelmi tárgy jelentősége nem változik meg, csak a hozzá való viszony előjele: megfordítja a dolgot, de túllő a célon.
A regresszió visszatérést jelent egy korábbi fejlődési szakaszra jellemző viselkedésmódhoz. Ennek során az illető egy adott jelenlegi helyzetben az érettebb viselkedési mód helyett kevésbé fejlett formát választ. E választása nem tudatos, és olyan élethelyzetekre jellemző, melyek korábbi sérülés(ek) mintázatát hordozzák.
A szublimáció, amikor egy elfogadhatatlannak megélt impulzus elfogadható formában kerül kielégítésre.
Az elaboráció (kidolgozás) az egyik legfejlettebb, leghatékonyabb elhárítási mód, mely az iskolás korral kezdődik, és az életkor előrehaladtával tovább differenciálódik. Ennek során az emlékezetbe nehezen fixálódó vagy nagyobb számú tudati tartalmat a tanuláskor az illető más megjegyzett vagy megjegyzendő dologhoz kapcsolja; akár úgy is, hogy azok logikailag-tartalmilag nem kapcsolódnak egymáshoz; pl. egy belsőleg elképzelt kép/képsor létrehozásával.
A teljes tárgykapcsolati érettségben az ego integrálja a self és a tárgy reprezentációinak jó és rossz tulajdonságait is. A különféle érzelmi töltéssel megélt képek egybe kerülnek, a hasadások megismerve és tolerálva új módon integrálódnak, és lehetővé teszik a bel- és külvilágról alkotott integrált, reálisabb képet. Ez teszi lehetővé a projekciómentes együttérzést, őszinte érdeklődést, megérintettséget, a megbocsátás képességét.