Ha léteznek szavak, amelyek jelentése a régi misztériumok történelem előtti idejéhez köt bennünket, akkor a szó – beavatás – kétséget kizáróan ezek közé tartozik. Valaha a beavatás, az initiatio, a szellemi világgal való tudatos és tiszta kapcsolat az emberi élet legszebb, legtitokzatosabb rejtélyei közé tartozott. Olyasvalami volt, amelynek lényege mindig a szavak mögötti mélységben rejtőzött, s amelynek a leírt szó, csak halvány visszfénye csupán. A beavatásról szóló legszentebb írások szavai is halott gondolatokká lesznek akkor, ha pusztán az ész útvesztőiben keressük a hozzá vezető utat. Különösen igaz ez ma, amikor bárki leveheti könyvespolcáról a kozmosz legmélyebb titkait rejtő szent könyveket, azokat, amelyeknek halandó ember még évszázadokkal ezelőtt sem juthatott a közelébe.
Tibeti kolostorok, kelta és egyiptomi misztériumhelyek legrejtettebb titkai tárulnak fel előttünk, a kérdés csak az, tudunk-e mindezzel élő, eleven módon bánni, életünk kincsévé tenni a bennük rejlő időtlen tanításokat? Az adeptusok, e tudás letéteményesei évezredek óta bátran rejtették tapasztalataik magvait könyvek lapjai mögé, tudva azt, hogy a leírt szavakhoz vezető kulcsok az emberi lélek mélyén lappanganak, s aki az értelem felszínén közelít a papírra vetett tudáshoz, annak nem nyílnak meg az egyszerű szavak. Mert e szent iratok csak az emberi lélek titkos belső termeiben mutatják meg igazi tartalmukat, irányt adva a teremtés titkaihoz vezető úton.
Valaha minden kultúra ismerte és alkalmazta a beavatást, ezt a teremtő aktust, amely az istenek világát feledni készülő birodalmak utolsó mentsvára volt egy hosszú és sötét korszak hajnalán. A beavatottak ezekben az időkben papok és Istenkirályok voltak, akik így biztosították az Istenek akaratának érvényesülését az országaik sorsa felett. A beavatás kezdetben hozzájuk kötődött, ők álltak őrt a misztériumok kapui előtt. Az Istenkirályok birodalmainak bukásával emberi birodalmak születtek melyekben a misztériumoknak lassan bealkonyult.
Róma császárai voltak az elsők, akik morális és szellemi iskolázás nélkül, ha kellett erőszakkal csikarták ki a beavatást. ?k is tudták azt, amit akkor még mindenki tudott, hogy az ember élete és minden hatalma a magasabb világokból származik. Így a hatalom kinyújtotta csápjait a misztériumok felé, és magának követelte a szellemi világ titkait. A felgyújtott Róma lángjai, Caligula és Néró áldozatainak vére írta be a történelembe, hogy a beavatás az arra éretlenek lelkében könnyen az őrület és a zsarnokság fellobbantója lehet.
Aztán a misztériumok sorsa végleg megpecsételődött. Az ember az ész és az erő hatalmára bízta sorsát. Eközben lassan elpusztultak Európa és a közeli kelet legnagyobb misztériumai. Ephezosz, Eleuzisz, Attis-Kybelé, az Orfikus misztériumok és a Mithras kultusz mind-mind az enyészet martalékaivá váltak. Emlékeiket az idő szüntelenül fúvó szele temette be, reáhordva megannyi hordalékát. Az új beavatást, a keresztény misztériumot a megerősödő egyház dogmarendszere kebelezte be. A beavatások kora ezzel végleg lezárult az emberiség számára. Lezárult még akkor is, ha titkos beavatási iskolák továbbhordozták a misztériumtudást, mely az ezoterikus bölcsesség búvópatakjaként meg-megjelent a rózsakeresztesség, az alkímia és más iskolák időtlen tanításaiban. A beavatás mítosszá lett az emberi lélek mélyén, ám a feledéssel az ember egy égető, feszítő kérdést kezdett hordani keblében. A kérdést, amelyre a fizikai világban nem lelte a választ, s amely így szólt: Ki vagyok én, és van-e bármiféle magasabb értelme szenvedésemnek, földi életemnek?
A 20. század utolsó évtizedei ébredést hoztak a tetszhalotti álomból, vagy tán ekkorra vált végképp elviselhetetlenné a szomjúság és a fájdalom, amely a lét forrásától való elszakítottság szenvedéséből fakadt. A vízöntő korszakába lépő emberiség soha nem látott mohósággal vetette magát a szellemi hagyományok forrásainak életvizére. Ma már kétséget kizáróan új korszakot ír az emberi történelem. Új korszakot, amelyben a tudatküszöb elvékonyodóban van, és az oszladozó fátyol mögül újra fel-felbukkannak az Olümposz ormai.
A beavatás, amely egykor elveszett ma lassan újra életünk részévé válik. Máshogy, másként, mint hajdanán. Ma nem templomok, szent ligetek nyugodt harmóniájában készülünk fel rá. Ma templommá pusztán testünket tehetjük, szent ligetté mindennapi életünk hétköznapjait. Tanítónkká az élet vált, amely napról-napra új mércét állít elénk. Ezért talán semmi sem időszerűbb most, mint feleleveníteni mindazt, amit a történelem előtti időkbe vesző hagyományok az ébredésről, a beavatásról egykor tanítottak. Mert bár a világ megváltozott, azért a lélek és a szellem törvényei a kozmosz rendje szerint végzik dolgukat.
A beavatás, mindenkor egy hosszú és küzdelmes felkészülés végére tett pontot. Azt a szertartást értjük rajta, amikor az emberi lélek az életből a létbe, az anyagi világból a mögötte álló szellemibe születhetik vissza. Azt a pillanatot, amikor a küszöb átlépésével újjászületik, megszabadulva a világ teljességét rejtő anyagi illúzióktól. Nehéz próbatétel ez, amelyen mindig többen indulnak útnak, mint ahányan célhoz érkeznek. Bár mindenki előtt nyitva áll a lehetőség Ízisz fátylának fellebbentésére, a bepillantás az élet időtlen, örök titkaiba nem adja magát könnyen egyetlen próbálkozó számára sem.
Az ősi egyiptomi tanítás szerint „minden élő célja, hogy legyőzze saját gonosz részét, hogy így zavartalanul fejlődhessen a halhatatlanság felé” – vagy ahogy Hermész Triszmegisztosz mondja – „a halál csak a tudatlanságnak köszönhető. A szellem romlása a tudatlanság, a szellem erénye a tudás”. A tudás pedig minden archaikus kultúrában a megismerés, a fénnyel telítés szimbóluma, amelynek alapja, hogy a lélekben semmi sem eredendően rossz vagy gonosz, csupán pillanatnyi állapota teszi azzá. Az egyiptomi kultúra szerint az ember életében a küzdelem a hamis öntudat, a Dezgreg, és az igazi, a természeténél fogva szellemi öntudat, a Dezmaá között zajlik. „A két öntudat közötti küzdelem okozza a kételyeket, félelmet, tudatlanságot, dühöt. Bár ezek önmagukban nem gonoszak, gonosz viselkedéshez vezethetnek.” /Seleem/
A szakrális lélektan még pontosan tudta ezt, mert bölcsei számára a lélek és a szellem éppoly tisztán látható volt, mint ahogyan a ma anatómusa látja az emberi test szerveit. A hagyományból még tudható, hogy tökéletesen ismerték az ösvényt, amely a lét és a nemlét határán keresztül vezet. A halhatatlanság eléréséhez az ősi egyiptomi tanítás szerint az embernek hat gyógyító oszlopot kell emelnie életében. E hat oszlop alkotja a hatszög jelképezte teljességet, a földi és az égi világ egybeforrott háromszögeinek egységét. E hagyomány szerint, mikor az ember a föld háromszögének három gyógyító oszlopát létrehozza magában, a mennyek három oszlopának háromszöge alászáll és egyesül e földi háromszöggel. Ez a beavatás, a halhatatlanság kulcsa, az emberi test börtönének lakatját megnyitó teljesség hat oszlopa.
A föld háromszögének első oszlopa, a beavatáshoz vezető első lépcső az ébredés, amelyet legtöbbek számára, az élet nehéz pillanatai, tragédiái, sorsfordulói hoznak el kín, betegség és szenvedés formájában. A második oszlop a megtisztulás oszlopa, mely nélkül „a test, a lélek és a szellem a sötétségben marad, akár a gyémántok a sárban.”. Ezt a megindulás követi, gyakorlással, légzőgyakorlatokkal, szellemi mozgásformákkal, amelyek egyensúlyt teremtenek a keringési, az ideg, az izom és a csontrendszer között.
A beavatás, éppen próbatételei miatt, sosem volt a tömegek által járható út. A sors feloldásának eszköze, az újjászületések körforgásából való közvetlen szabadulás, a bennünk szunnyadó halhatatlan szellemi öntudat elérése és kiteljesítése. Második születés, amelyben a beavatandónak át kell mennie azon a folyamaton, ami a nem beavatottak számára csak a halállal, a test végső levetésekor következik be. Tudatos halál ez, a halál misztériumának átélése és feloldása a tapasztalás által. A régi beavatóhelyek kialakítása, de maga a beavatás rítusa is minden kultúrában híven tükrözte ezt a halállal való szoros kapcsolatot.
Egyiptomban, vagy az északi misztériumokban a beavatásra felkészült neofita 3 napra a beavatási halál állapotába merült. Lelkét kiemelték testéből, így elindulhatott, hogy átlépje az örökkévalóság küszöbét, bejárja az univerzumot, és magával hozza annak szent titkait. 12 beavatott pap, 12 hierofáns vigyázta a beavatási halál ideje alatt a neofita testét és lelkét. A test, a halált szimbolizálandó beavatási szarkofágban vagy koporsóban várta az ébredést. Veszélyekkel teli út volt ez, amelynek legsötétebb mélységeiben némán és ugrásra készen állt őrt a téboly, a rémület és a halál.
Ennek megértéséhez röviden érdemes felidéznünk a nagy kultúrák halottaskönyveiben rejlő misztériumokat. Ezeket ma már - nem véletlenül – gyakran az élet könyveinek nevezik. Ami az egyiptomi vagy a tibeti hagyományból a szemünk elé tárul az nem más, minthogy a halál pillanata az ember önmagával való szembesülésének pillanata. Fizikai testünk fogságából kiszabadulva felszínre kerül, vakító, tiszta élességgel mutatkozik meg lelkünk minden jó és rossz tulajdonsága.
„Szemtől-szembe ültetés” - így mondja a tibeti tanítás, a Bar-do Thos-sgrol. A közteslét időszaka, amikor a halált követő napokban, hetekben az ember szembenéz saját belső világával, életútjával. A lélek mélységeiből felszínre kerül, ami eddig a tudattalanban rejtőzve csöndben és észrevétlenül hatotta át az elhunyt gondolat-, érzés-, és cselekedetvilágát. „Szemtől-szembe ültetés” a magunk teljességével, illúzióink, vágyaink, félelmeink világával. A képek megjelenése a lélek felbomlásának kezdetét jelzi, hisz e képek valójában a testből és a lélekből kiszabaduló tudattartalmakat jelképezik.
A beavatandó tehát a földi életben szembesül azzal, amit más csak a halál küszöbének átlépésekor tapasztal meg. Szembe néz a halál ismeretlen erőivel, saját lelkének világos és sötét oldalával. Ha pedig mindezeken túljut, akkor egy utolsó próbatétellel kell szembenéznie. Ez pedig nem más, mint a találkozás az érzékfeletti világ őrével, aki a magasabb világok kapujában áll, s akit a kései misztériumiskolák Küszöbőrként emlegetnek. ? a kapuk őre, aki megóvja az embert attól a végzetes lépéstől, hogy felkészületlenül lépjen át az érzékfeletti világ magasabb régióiba.
E küszöb átlépéséhez a beavatandónak fel kell ismernie és meg kell haladnia azokat a morális tulajdonságait, amelyeket a Küszöbőr a számára visszatükröz, és amelyekkel nem léphet át a szellemi világba. A Küszöbőr a lélek kristálytiszta, morális tükre, aki ha már megteheti, készséggel félre áll, és megnyitja a bebocsátást kérő előtt a magasabb világok kapuját. ? az utolsó próbatétel, aki segít a küszöbön való „mezítelen” átlépésben oda, ahol nincs helye önzésnek, hazugságnak, semminek sem abból, amit kis énnek vagy személyiségnek hívunk.
A lélek belépve az érzékfeletti világba, megismeri annak működését és törvényeit. A beavatásnak több szintje ismeretes, és ezek beavatási rendszerekként változnak, ám lényegében három nagy csoportba lehet besorolni őket. E szintek emelkedésével, lassanként megnyílik a karmikus emlékezet, amikor az elmúlt élete, majd a korábbi életek sora is lassan feltárul az ember előtt. Szellemi érzékszervei kifejlődnek, és segítségükkel ugyanúgy tud tájékozódni az érzékfeletti világban, miként a földi ember az érzékiben. Látni kezdi azt, ami földi észlelés számára láthatatlan.
Ha kiállta ezt a próbát, tanításai többé már csak az Utat és az emberiséget szolgálják. Azt az utat, amely lassanként visszavezeti az embereket életük igazi forrásaihoz. Azt a rögös, küzdelmes, keskeny ösvényt, amely könnyű, széles és egyenes utakkal nem rövidíthető le, amelyről nem lehet visszafordulni, s amelynek erőivel nem köthető alku. Aki az ébredésnek ezt a formáját választja, olyan utat választ, amely felett egy régi legenda szerint a fény és a sötétség, az Isten és az ördög között alku köttetett. Az alku így szól: az alvó ember lelke védelmet élvez, ám az ébredő, útra kelő ember lelkéért harcba indulnak a fény és a sötétség erői!
Javasolt idézetek a cikkhez:
„Te, aki az eljövendő korban megtalálod majd ezt, olvasd, ha képes vagy elolvasni. Jövendő gyermekei, olvassátok és ismerjétek meg a legjobbak titkát, akik oly messze vannak tőletek, ám valójában mégis oly közel. Az ember nem csak egyszer él, hogy aztán örökre eltűnjön. Számos életet él különböző helyen, ám ez nem feltétlenül ez a világ. Minden életet az árnyak fátyla választ el egymástól. Az ajtók végül feltárulnak és mi mégis megismerjük azokat a helyeket, melyek porát az idők kezdete óta tapodja a lábunk. A vallás azt tanítja, hogy örökkétig élünk. Mivel pedig az örökkévalóságnak soha nincs vége, ezért nem lehet kezdete sem. Egy kör. Márpedig ha az első igaz, vagyis az, hogy örökké élünk, akkor a másodinak is igaznak kell lennie, vagyis annak, hogy mindig is éltünk. Az emberek szemében Istennek sok arca van és mindegyik fogadkozik, hogy ő látta az egyetlen és igazi Istent. Ám ez nem így van, mert mindegyik arc valójában csak Isten egy arca. A Kánk, ami a másolatunk, különbözőképpen mutatja meg nekünk. A minden ember lényében rejtőző bölcsesség feneketlen kútjából csupán cseppeket látunk, melyekből azok, akik rendelkeznek a tudással, csodálatos képességekre tesznek szert.”
/Ani-papírusz; Kr.e. 1500/
„Szívből tudom, hogy hatalmat nyertem az érzéseim felett. Hatalmat nyertem a tagjaim felett, hatalmat nyertem a lábam felett és hatalmat nyertem mindazon, ami örömet okoz a lelkemnek. A szellemem tehát nem lesz bezárva testembe, békében lépek be az Alvilágba és békében fogok visszatérni onnan.”
/Egyiptomi Halottak Könyve/
Hajdu Ráfis Gábor