79. év június 24. napján, Rómától nem messze, nyári pihenőhelyén, Aquae Cutiéiae-ben, egy fülledt, poros, nyári délutánon Vespasianus császár haldoklott. Egyszerűen berendezett lakhelyén halálos ágyát már csak maroknyi ember vette körül. A halál jegyei lassan, de megállíthatatlanul terjedtek szét a katonacsászár öregségtől és betegségtől elgyötört testén. A testet alkotó négy elem lassan de megállíthatatlanul elkezdte visszatérését az örök körforgásba. A lélek és az azt uraló szellem, amely a kozmosz törvényei szerint néhány hónap híján 70 évre adott életet és formát testének, hosszú útra készült. Vespasianus, a legendás hadvezér, aki légiói élén számtalan alkalommal nézett farkasszemet a halállal, most, a halál küszöbén sem lett hűtlen az elvekhez, amelyek sorssá rendezték életét.
A császár a lét és nemlét határához érve egy pillanatra megállt. Összeszedte minden erejét. A pillanat közeledtét érezve, még egyszer, utoljára körülpillantott legkedvesebb emberein. Azon a keskeny mezsgyén volt már, ahol a végest a végtelennel már csak néhány rövid lélegzetvétel köti össze. Magához szólította az őt körülvevő férfiakat, és kiadta utolsó parancsát. A haldoklás kínjaitól megfáradt testet erős karok ragadták fel ágyáról, s a császár - végső óhaja szerint - szemtől-szemben, állva fogadta a halált…
Imperatorem decet stantem mori – ahogyan eztán a rómaiak mondták -, a Császár még a halált is állva fogadja. Róma 9. császára, Vespasianus, az egyszerű plebejus családból származó katona, élete multával elnyerte helyét a római panteonban – a szenátus istenné avatta. Ez az alacsony sorból származó férfi, élete fogytáig valamiféle rejtélyes kapcsolatban maradt a lét legszentebb titkaival. Tudott valamit az élet egyik legnagyobb, legrejtettebb misztériumáról, a lét körforgásához vezető kapuról, amelyet úgy hívnak - halál.
Vespasianus birtokolta a tudatos életnek és halni tudásnak azt a képességét, amit a legtöbb ősi kultúra nagyon nagyra becsült. A régmúlt korok nemzedékei ugyanis tudatosan, a szembenézés igényével készültek arra pillanatra, amikor elhagyják a földi világot. A mai ember ezzel ellentétben kórházak falai közé, gépek és gyógyszerek kábító ölelésébe száműzte ezt az egykor szent pillanatot. Kultúránk eközben az örökkévalóság kultuszából az élet élvezetének kultuszává lett. A halál méltóságával azonban elveszett az élet méltósága is. Az élet biokémiai folyamattá felszínesedett, s ezzel gyakran céltalanná és értelmetlenné vált.
A halál a ma embere számára már nem az örökkévalóság, a teljesség kapuja, hanem sokkal inkább az érzékek kényeztetésének, az anyagi világ biztonságos kereteinek rettegésektől terhes megszűnése, a bizonytalan jövő és a magány kvintesszenciája. Az a pillanat, amitől a legtöbb lélek rettegve menekül, és amely elől az utolsó pillanatokban aléltan zuhan az ájultság menedékébe. Mi több, az ájulás ma már nemcsak elfogadottá, de igénnyé és joggá változott - életben és halálban egyaránt.
Ma újra egyre többen indulnak útnak, hogy felkutassák az öröklét titkaival kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. A halállal való találkozás senki számára sem megkerülhető. A halálnak új kultúrája van kialakulóban, hiszen növekvő számú és egyre súlyosabb lelki diszharmónia, pánik és depresszió figyelmeztet arra bennünket, hogy élet és halál viszonylatában vannak megkerülhetetlen és elodázhatatlan kérdések. Mert, ahogy Goethe Faustja mondja – „addig úgysem találhatsz enyhületre, míg az tennen lelkedből nem fakad.” Ha változni akarunk, utazásunk a „kósza árnyak” földjére, a lélek birodalmába vezet. Hiszen a halál csak tükör, s aki ideát nem rendezte viszonyát a világgal s önmagával, mást, jobbat nem remélhet odaát sem.
A halotti hagyomány csodálatos emlékei az örökkévalóság tájait rajzolják elénk. E könyvek valójában a Lét legnagyobb utazásának térképei. Emlékeztetők a halálon túli világról. Megdöbbentő módon a bennük megjelenő démon és istenalakok alakok ugyanazt a folyamatot láttatják velünk, az adott hagyomány keletkezésének helyétől és korától függetlenül. Egyik sem beszél a mai értelemben vett halálról, pusztán egy hatalmas, kozmikus átalakulásról, amely az öröklét, az örök körforgás része.
A hagyományok egyik legismertebbje a tibeti Bar-do thos grol chen-mo (A Köztes Lét hallomás útján történő megszabadulásáról szóló tanítása). E könyv arra az ősi tudásra épít, mely szerint legtovább a hallás marad az, amellyel a halott kommunikálni képes a földön maradottakkal. A tibetiek ezért a halált követő hétszer hét napon át kísérik az elhunytat, hangosan felolvasva számára annak a napnak a várható történéseit, amelyen az adott pillanatban a lélek éppen áthalad.
A tibetiek szerint ugyanis a Köztes Lét, a bardo, a halál utáni néhány órában a megvilágosodás, az örök körforgásból való megszabadulás lehetőségét rejti magában. E rövidke időben a föld vonzása már nem, a lélek felbomlása pedig még nem hat a halott lelkére, aki ekkor a világot teremtő istenségek kozmikus birodalmában lebeg. Ha tudata nem hagyja el, és képes menedéket kérve önnön isteni énjének tudatában azonosulni velük - megmenekedett. A halálba való belépés pillanata ezért lényeges. Aki a halált követő órákban bódultan kering, a Köztes Lét rabja lesz, s megkezdi karmikus utazását a halál birodalmában.
Úgy tartják, azóta van ez így, amióta az égi és földi világot összekötő hidak, a legenda kilenc hídja, az enyészet martalékává lett. Egyetlen egy híd maradt csupán. Az utolsó, amely a születő és meghaló lelkek útját biztosítja az örökkévalóság felé, a tér világán feltartóztathatatlanul keresztülhömpölygő időfolyam vize felett. A hagyomány szerint, azóta árnyékolja be tudatlanság és félelem az emberi elmét. Azóta borul illúzió, vagy ahogy a hinduk mondják a „májá” fátyla az ember rejtett képességeire. Pusztán a szellem, a Szellemi Önvaló maradt az emberi létben a teljesség tudásának hordozója. A mindenkiben ott rejlő, ébredésre váró tudásé, amely képes feloldani a kettősséget, élet és halál, fény és sötétség, jó és rossz között.
A kettősség, a jó és a rossz megszületésével jelent meg a világban. Ez az, amit a kelet karmának nevez. A karma ereje a születés oka, a szamszárában, vagy ahogy Platón hívja, az anankéban való folytonos megtestesülés. A karma a seb, amelyet az ember a világ testébe vágott, ám amellyel valójában önmagát sebezte meg. A karma okozza a bódultságot, amitől a földi ember látszólag ébren, ám valójában érzékei kábulatában, ezek álomképei között kóborol. A halált követő Köztes létben azonban a földi álarc lehull, s a halott mezítelen áll a rávetődő kozmikus tudat tiszta fényében…
Az élet multával tehát a halál az, amely rendet teremt. Amíg az ember önmagában újra fel nem ébreszti az Égi Embert, s át nem égeti földi testét a fény bélyegével, addig a halál nélkül nincs megújulás, mint ahogy kilégzés nélkül belégzés, éjszaka nélkül nappal, vagy tél nélkül tavasz. Az örök körforgásban ezért ma még a halál az újjászületés záloga.
A halál az, amely szétválasztja azt, ami külön való, és egyesíti azt, ami egybe tartozik. Benne a föld birodalmában a hátrahagyott fizikai test élet híján az enyészet martaléka lesz. Alkotóelemeire bomlik, visszatér oda, ahonnan egykor táplálék formájában vétetett. Ezalatt a lélek is megkezdi a maga útját az anyagban, a meg nem nyilvánult világ határain túl. Vágyaiból vágy, haragjából harag, bölcsességéből bölcsesség, és szeretetéből szeretet lesz az anyagfeletti világ hatalmas tengerében.
És ahogy oldódik a világóceán végtelen vizében, a szellemi önvaló, a tudat hordozója, szembenéz azzal, akit, s amit életében teremtett. A lélekből lassan kioldódik mindaz, amit születése előtt, s élete során önmagába fogadott. A tudat és a tudattalan feltárul az önmagát énként megélő személyiség előtt, szemtől-szemben áll az istenek világával, és mindazzal, amit „én”-ként korábban megalkotott.
Ha a halott rettegve és félve menekül e világ hatalmas, fényes és tiszta jelenségei elől, ha ezektől rendre megriad, elvész a lehetősége annak, hogy ezekben menedéket leljen, s kedvező életben születhessen újjá. Annál is inkább, mert a kezdetben felderengő szelíd és szeretetteljes istenalakoktól való menekvés egyre hosszabbá és hosszabbá teszi a Köztes Létben eltöltött időt. Hetednaponként új és új, ám egyre sötétebb, egyre félelmetesebb bardo tárul fel a mindjobban rettegő halott előtt. Csalódás éri azt, aki a vakító, tiszta fények helyett félelemtől és vágytól űzve a vonzónak látszó tompa fényű jelenségek felé veszi útját. Ezek csalóka világokba, a hagyományok által leginkább pokolként emlegetett világok börtönébe taszítják, a tudatlanságában menekülőt, aki ezzel halála után is vágyai rabja marad. A mérhetetlen szenvedés, amely a lét három mérgének, a vágynak, a tudatlanságnak és a haragnak a következményeként éri e világokban az elhunytat, időtlennek tűnő és borzalmas kínokat mér a lélekre. A semmiben lebeg, ahol már nincs álom és nincs halál sem, amely csillapíthatná szenvedését.
E szenvedések megtapasztalása - a Lét válasza, az élet torzulásaira - változásra sarkalló erőket ébreszt a lélekben. S ha a végtelennek tűnő borzalmak megélésének ideje lejár, a születés kereke újra mozgásba lendül. Egy anyaöl kapuja újra megnyílik, vagy ahogy a tibetiek mondják, az energia új életet teremt magának. Az öröklét újra feltarisznyázza vendégét, s visszaadja neki erény és gyengeség formájában azt, amivel előző élete végén a halál kapuján bekopogtatott.
Az idő azonban, amelyet a lélek az érzékeken túli világ törvényeinek bölcsességében töltött, sosem múlik el nyomtalanul. Megteremti a lehetőséget a tévedések okozta károk helyreállítására. A Lét tengerében megfürödve az Örök Vándor újra útnak indul, hogy egy fáradságos életben visszaszerezze, jobbá tegye, megváltoztassa korábbi hibáinak következményeit. Vágy születik benne arra, hogy kerülje mindazt, amivel korábban vétett a Törvény, az isteni abszolútum rendje ellen. Élete – meglehet - korábbi életének polaritása lesz, s nemegyszer fizikai és lelki betegségek szenvedéseiben tisztul tovább, hogy egyensúlyba kerüljön mindaz, ami a mérleg szerint egyszer elvétetett. Élet és halál így alkotja együtt az örökkévalóságot, szenvedéssel forrasztva eggyé az élők és holtak világát mindaddig, míg az a kilenc híd, lassan újra fel nem épül…
Hajdu Ráfis Gábor