Vessünk egy pillantást az emberi észlelés, tanulás és cselekvés élettanára, mint a személyiségfejlődés fontos elemeire (Wais és Sekuler nyomán).
E kérdéskörben a modern neurofiziológia, agykutatás naponta hoz új eredményeket. Az általam itt felvázolt rendszer egyes részeiről folyamatosan újabb ismeretekre teszünk szert.
Kövessük csak végig, hogy mi történik egy tárgy észlelőjében.
Hogyan hat egy tárgy egy személyre? Pl. a látás során:
1) Először a tárgy „lényegi” észlelelése történik. Ilyenkor az „objektív fizikai valóság” vetül le a retinán. Igen bonyolult idegrendszeri folyamatok által ez az inger eljut az agyba, az elsődleges projekciós agykéreg különböző területeire. Már itt differenciáltan szűrődik, dolgozódik fel az inger (pl. más idegsejtek fognak ingerlődni egy álló, és más idegsejtek egy mozgó tárgy esetén. A különböző mozgásirányok (le-fel, jobbra-balra, forgó, szétáradó) esetén is különböző idegsejtek ingerlődnek az ún. MT területen. Az agy ezen idegsejtjeinek azonban még mindegy, hogy (kísérletben) elektromosan ingerlődnek, vagy valós külső fényinger által.
2) A tárgy fogalmának kialakulása, az absztrakció a másodlagos projekciós agykéreghez kötődik. Itt áll össze a körvonalakból a tárgy egésze. „A látott pontok összesége ajtó, ember vagy valami egészen más...” (objektív memotár).
3) E tárgy élménye kapcsolódik többé-kevésbé tudatos emlékekhez, szubjektív érzésekhez (harmadlagos projekciós agykéreg, szubjektív memotár).
Pl. itt azonosítja az ember, hogy egy mozgó tárgy élettelen vagy élő, hogy véletlenszerűen vagy célzottan mozog, hogy egy férfit vagy egy nőt lát maga felé jönni, hogy az meg akarja simogatni vagy meg akarja ütni. Itt dől el, hogy „érdemes-e a tárgy mozgását szemmel tartani (követni) vagy sem, hogy a szemmozgások hogyan kövessék a tárgy mozgását. Ugyanazt a tárgyat egy fél éves fiú gyermek szeme másként követi, mint egy 30 éves nőé.
A mozgások lefolyásában, változásában bekövetkező mozgásokat „előre jósló rendszernek” is gyakorlásra, ismételt tapasztalásokra, kondicionálásra van szüksége. Ahhoz, hogy egy gyerek szeme követni tudja tárgyak mozgását, sokszor kell nézzen mozgó tárgyakat.
Ám az észlelés minőségén keresztül ez a gyakorlás már előre meghatározza a külvilágról alkotott későbbi képének milyenségét. A világról alkotott képe egyre szubjektívebb lesz. A korábbi tapasztalatok meghatározzák magát az észlelést is, nem csak az észleletre adott reakciót.
Nem mindegy pl., hogy valós dolgokat, vagy TV képernyőre vetítetteket lát egy gyerek. Ez utóbbiak látszólagos mozgások. A valóság és a nem valóság különbségének addig nem létező problémáját hozzák magukkal az illető számára.
4) A tárgyhoz kapcsolódó különböző érzékelési csatornákon bejutó tapasztalások összegzése, összehasonlítása, a memotárban lévő hasonló érzékletekkel való összehasonlítás, azokhoz való viszonyítás, „következtetések levonása” következik. Döntés, a cselekedet előkészítése (asszociatív kéreg). Szabad-e leülnöm a 3 lábú székre, kirohanjak-e a telefonhoz a zuhany alól?
A spontaneitás, spontán reagálás egyfajta idegrendszeri készenlétet jelent, minél magasabb rendű a készenlét, minél komplexebb, absztraktívabb a funkció, annál kevésbé lokalizálható az agy egy meghatározott területére.
Érzékelés azt is jelenti, hogy az ingereket az arra specializálódott érzékszerven keresztül észleljük, engedjük be szervezetünkbe. Tehát megszűrjük a külvilágot, mielőtt befogadjuk. Fejlődésünk során ezáltal a szűrés által le is válunk a külvilágról. A csecsemő eleinte csak érzékszervi szinten érzékeli a zene hangjait. Egy a zenével: „azonos vele”. A felnőtt már zenét hallgat: testi, lelki, kognitív szinten észleli a zenét. Már nem teljesen egy vele, tőle részben szeparált. Sőt, képes arra, hogy absztrahálja, kottázza, beszéljen róla.
Egy minket „tanító” inger (pszichopatológiai értelemben kisebb nagyobb trauma) ilyetén élettani, érzelmi, gondolati szintű kondicionáló hatását több tényező befolyásolja:
1) Az inger intenzitása
2) Az inger csatornája (Vizuális, Akusztikus, Kinesztetikus, Olfaktórius, Gusztatórikus stb.)
3) Az inger ismétlődéseinek száma
4) Az inger időpontja az ember biográfiájában.
Ezek terápiás „átírásához” a regresszió segít, de nem obligát. A rendszer szinkron (hálózatos) és nem kronologikus (lineáris).
A gyermekkori tanulás néhány alapvető sajátsága mentén érdemes tovább elmélkedni, hiszaz élet minden pillanata egy tanulási folyamat. Többek között pl. megnyílás egy új tapasztalatnak.
- Az ember csak akkor fejlődik képességeinek, lehetőségeinek megfelelően, ha testileg és lelkileg jól érzi magát (biztonság). Az empátiát hiányoló légkörben a tanulás nehezitett, kortikális gátlás lép fel, a beáramló információhoz kötődő negatív lelki élmény, hangulat, emlékek gátolják az információ agykéregbe való beépülését.
- Az ember immanens, veleszületett késztetése, motivációja, hogy megismerje, tudatosan felfogja tárgyi és szociális környezetét, valamint a világ részeként önmagát is. Ennek hajtóereje a kíváncsiság – irodalmi nyelven kalandvágy - és az önálló aktivitás (akcióéhség).
- A „szunnyadó” képességek minden életszakaszban konkrét tapasztalatok alapján bontakoznak ki (akció).
- A gyermek nagyszámú tapasztalási lehetőség közül azokat választja ki, melyek éppen akkori fejlődési fokának megfelelőek (ellenállás lép fel azzal szemben, meg nem nyílás annak, amire épp (még) nincs ráhangolódva).
- Minden tanulásnak időre van szüksége, csak részben lehet siettetni, ám a siettetés kedvezőtlen hatású, a gyermek természetes ritmusától eltér (meg kell hagyjuk a kellő időt a változáshoz, minden rendszernek megvan a maga eltérülési tehetetlensége).
- Magának a tanulásnak nem a kész végeredménye, hanem maga a bejárt út (kreativitás), a tapasztalás a lényege: olyan új tapasztalásoké, melyekben a kísérletezésnek, tesztelésnek, céltévesztéseknek, csalódásoknak is megvan a fontos szerepe: az, hogy a kiépülő képesség variábilis legyen (optimálisan variábilis, flexibilis), különböző helyzetekben alkalmazható (kreatív).
- Az értelemmel telt tanulást önkontroll és önállóság jellemzi. Az, hogy önmagam tudjon lenni, helyt tudjon állni, adekvát tudjon lenni: kompetencia-érzése legyen.
- Ismételt gyakorlással (kondicionálódás, fixáció, beidegződés) nem tudunk új képességeket teremteni, csak meglévőket begyakorolni, kifinomítani .
- A gyermek fejlődési lehetőségeit és teljesítőképességét akkor tudja megismerni és a leghatékonyabban használni, ha a motiváció és a kontroll az ő kezében van (ellenállás, dac, ha a felkínált utat nem érzi magáénak, ha parancsolnak neki ...).
- A környezet legfontosabb segítsége ebből a szempontból, hogy - a személyt önmagában és nem teljesítményére fókuszálva elfogadjuk, és - fenntartások nélkül bizosítjuk a számára szükséges feltételeket.
- A tanításkor, rávezetéskor résztvesz velünk tevékenységeinkben úgy, hogy megszerezhesse saját tapasztalatait (pl. játék).
- A szociális tanuláshoz példaképek vagyunk (introjektálható, identifikálható, inkorporálható felnőttek).
- A tárgyi tanuláshoz biztosítjuk a környezetet.
- A tanítók, vezetők mindehhez szükséges alaptartása: oldott, jószándékú, ítélet- és elvárásmentes figyelem, a gyermek lényének és határainak tiszteletben tartása: „csináld csak azt, amire ráhangolódtál; itt vagyok, csak szólj ha szükséged van rám...”). (Piaget 1983, Largo 2001 és 2004)
A tanító és a tanuló közötti diszharmónia (miszfit, ellenállás) létrejöttéhez legtöbbször a következők járulnak hozzá:
- Környezeti normák (mumifikálódott, spontán cselekvésnek kevés teret engedő kultúrkonzervek).
- Túlterhelés:
- olyan - prekoncepciózus elképzelésekre alapozódó - elvárások,
melyeknek (éppen ott és akkor) a tanuló - még, vagy egyáltalán -
nem tud megfelelni. Az elsajátítandó „tananyag” fejlődési állapotához
képest túl korai vagy túl sok.
- A megtanulni valónak nem kellően megfelelő pedagógiai módszer.
- A tanuló és a tanító kapcsolatának zavara:
- Hiányos kapcsolat a tanító és a tanuló között (az empátia hiánya).
- A tanuló nincs elfogadva olyannak, amilyen önmaga valójában.
- Perifériára (omega helyzetbe) szorult tanuló.
- Ha a gyerek és a felnőtt szándékai olyan mértékben nem illeszkednek
egymáshoz, hogy az gátló, korlátozó kapcsolat kialakulását indukálja.
Ezek a tényezők természetesen eredhetnek egymásból is, és át is fedhetik egymást.
A modern oktatásban tehát elengedhetetlen, hogy a kapcsolatban a felnőttnek jobban érzékelnie kell a gyerek szándékait, mint fordítva. Megoldásaiban hajlékonynak kell lennie. Ebben az észleltség, megértettség, elfogadottság légkörében nyílik meg a gyerek érdeklődése is a tanító és az általa közvetített valóság felé.