A hit és gyógyulás, a vallás és a gyógyítás fogalma az elmúlt néhány száz év kivételével a történelem folyamán elválaszthatatlan, szoros egységet alkotott. A mai modern ember ma már hajlamos megmosolyogni a gyógyulás és a hit kapcsolatát, hiszen bizalmát – hitét - leginkább az anyagi világ mérhető, tudományosan magyarázható gyógyító eljárásaiba helyezi. De mi is az a hit, amitől ma oly sokan szeretnék elválasztani féltett kincsüket, a tudást?
A hit nem más, mint biztosíték nélküli bizonyosság, szilárd belső eltökéltség valamiről, amelyről biztos tudással nem rendelkezünk. Híd, amely a jelent a jövőtől elválasztó szakadék felett ível. Hajtóerő, amely nélkül elérhetetlenné válnak céljaink, fejlődésünk, vagy éppen gyógyulásunk. A hit tartalma egyben meghatározza célját, és ereje pedig megmutatja mekkora energiát vagyunk képesek e cél érdekében mozgósítani. Gazdag és csodálatos ívet írt le az emberiség e téren az elmúlt több tízezer évben. Ennek panorámáján végigtekintve, talán érthetőbbé válnak a mai gyógyítás különböző irányzatai, ezek tendenciái.
A történelmi korok hajnalán élt ember gyógyászata leginkább spirituális gyógyászat volt. Ezt a korszakot, mégis inkább egyfajta őstudással, semmint a mai értelemben vett hittel jellemezhetnénk. A rendelkezésre álló információk alapján feltételezhető, hogy az őskori ember számára a természetfeletti világ, még a mai álomlátáshoz hasonló módon, a fizikaival párhuzamosan érzékelhető valóságként létezett. A fizikai érzékszervek tökéletesedésével, az anyagi világ alaposabb megismerésével ez lassanként homályos emlékképpé változott és már csak az álmok kapuján keresztül volt elérhető. Az őskor embere, amellett hogy gyakran alkalmazott sikerrel bonyolult műtéteket, mint a koponyalékelés vagy a császármetszés, és birtokában volt a mai gyógynövényismeret jelentős részének, a kezelések fókuszát a lelki-szellemi világba helyezte. A betegségek mögött halottak lelkeinek, démonoknak, gonosz szellemeknek, pusztító isteneknek a működését látta, és a gyógyítás célja ezek kiűzése, a természetes egyensúly visszaállítása volt.
A transzcendens világba való bepillantás kevesek kiváltsága maradt. ?k lettek azok a varázslók, sámánok, szent emberek, akik a szellemi gyógyító erőket, az isteni bölcsességet képesek voltak közvetíteni a társadalom többi tagja számára. Módszereik egy részét ma is ismerjük, közülük sokat átörökítettek a különböző vallási irányzatok, sőt egyes technikákat még a mai lélekgyógyászat is alkalmazza.
A régi ókori birodalmakban jelenik meg a hit először abban a formában, ahogyan ma beszélünk róla. Ebben a korszakban már leginkább a hit és a vallás marad az istenek világához való közelítés egyetlen eszköze. Mezopotámia, Egyiptom, India magasan fejlett kultúráiban, a Kr. e. 4.-3. évezred tájékán a hagyományokat írott emlékek, vagy a beavatotti tanítások formájában találhatjuk meg. A Corpus Hermeticum, a Zend Aveszta, és a védikus írások, kezdetben zárt, titkos tudást képeztek. A gyógyítás az írások szigorú útmutatásai alapján történik, amulettek, imák, ráolvasások, hipnotikus technikák, de magas szintű gyógynövényismeret, böjtkúrák, borogatások és sok más gyógymód alkalmazásával együtt. A gyógyítók kezdetben papok, az orvoslás, mint külön foglalkozás, még csak kialakulóban van. E híres ókori kultúrák árnyalt és kidolgozott test, lélek és szellem meghatározással rendelkeztek, és ezek működését egységben és harmóniában képzelték el.
A görög-római korszakban a transzcendenstől való távolodás, az anyagi világ megismerési vágya és ennek intenzitása tovább fokozódik. A közvetlen szellemi tudáson, a régi írások metodikáján alapuló medicinák kora – legalábbis az európai civilizációt és orvostudományt tekintve - a hellenisztikus korral lezárulóban van. A görögség, amely mai civilizációnk alapjait oly sok területen lerakta, új utakat keres. Orvoslása magában hordozza a bölcsesség isteni, és az ész emberi princípiumait.
A legrégebbi görög orvosi iskola az asklepiosi volt. Ebben még egyszer újraéled Egyiptom orvospapjainak hatalmas tudása a hipnotikus álomgyógyászatról. Az Asklepios-templomokban a gyógyítás sokkal inkább a mentális területre fókuszált, mintsem a fizikaira. A kezelést alapos rituális tisztálkodás és böjtkúra vezette be, a betegnek pedig éjszakánként a templomban kellett álomra hajtania a fejét. Reggel a papok kikérdezték az álomról, és azt értelmezve kijelölték a terápiát. A papok tapasztalata az idők során nőtt, terápiás eszközeik száma a fizikai kezeléseket tekintve is gyarapodott. Tudásuk zárt és titkos volt, apáról fiúra öröklődött.
Az Asklepios-templomok hanyatlásával párhuzamosan emelkedik és teljesedik ki a görög bölcsészet. Kezdetben a bölcsészet egyik ágának tekintették az orvoslást, úgyhogy ugyanazok a bölcsek, akik a természet titkai felett elmélkedtek, egyszersmind a betegségek gyógymódjain is gondolkodtak. Ez volt a bölcsészorvoslás korszaka. A legnagyobb fordulat, a gyógyítás területén Hippokratész tanainak megjelenésével érhető tetten, és jelzi a világ és az ember közötti kapcsolat megváltozását.
Hippokratész az első, aki az orvost, a gyógyító embert ruházza fel isteni tulajdonságokkal. Az elképzelései szerint működő orvos „bölcs, az istenekhez hasonló”. Az orvos kötelessége, hogy megfigyelje a beteget, megállapítsa miként jár el a természet, és ezt támogassa, de sohase ártson neki. A természet kifejezés ilyen értelmű használata is újszerű, hiszen eddig istenek, jó és rossz démonok álltak a betegség és a gyógyulás hátterében. Hippokrates az orvost a természeti folyamatok segédjének, és nem pedig, mint később, a középkortól kezdve tartották, a természet irányítójának tekintette. Bár Hippokrates még megkülönbözteti a lelket a testtől, azonban a szellem, mint a lélek felett álló, az anyagtól már független princípium nem szerepel tanításaiban. Hippokratésszel az európai orvoslás új irányt vesz, és fokozódik távolodása a vallásoktól, valamint a korábbi világnézetét, fejlődési útját megtartó távol-keleti orvosi irányzatoktól.
Róma lesz az, amely tovább mélyíti a fejlődésnek ezt az irányvonalát. A római istenek egyre kevéssé képesek betölteni azt a helyet és szerepet, amely még a görög kultúrában is osztályrészéül jutott a hitnek, és a vallásnak. A római istenek a birodalom fejlődésével esztétikus díszletekké válnak, emlékeivé egy rég letűnt világnak, emlékeivé az emberi test, lélek és szellem egykori tudatos egységre törekvésének.
Sőt, „a természet nemcsak, hogy nem segít, hanem még árt is.” – mondta Celsus, a rómaiak egyik neves orvosa. Róma legnagyobb istene, a fizikai világ szépségétől, érzékei bódulatától és hatalmától megrészegült ember. Gyógyításának központjába a könnyű, kellemes gyógymódokat helyezi, fűszeres borok, fürdő- és klímaterápia jellemzik az általuk kifejlesztett metodikus iskolát. A római orvoslás hátat fordít Hippokrates holisztikus szellemiségű, a gyógyítás iránti mély alázatról szóló tanításainak is.
Ez volt az a korszak, amelyben a kereszténység megjelenik a földön. A régi vallások és kultúrák hatása ekkorra már meggyengült, egy részük elfelejtődött más részük átalakult. Ebben a helyzetben, az emberi társadalmak és vallások istennel való kapcsolatának hanyatló korszakában született meg a Názáreti Jézus. A hitetlenné váló, az isteni értékektől egyre távolodó nagy Római birodalom szorításában, az erős zsidó hit szellemi bölcsőjében. Róma ekkor még hatalma csúcsán áll, azonban ahogy pusztul a birodalom erkölcsi, morális világképe, úgy kap egyre nagyobb erőre a kereszténység.
Az evangéliumok Krisztus sok-sok csodatételéről és gyógyításáról tanúskodnak. Krisztus a hit és a szeretet erejével gyógyít és példája meghatározó lesz az elkövetkező évszázadok, évezredek nyomán. A hitről, annak gyógyító erejéről már beszéltünk. A másik krisztusi gyógyító erő a szeretet, amely a napsugárzáshoz hasonlítható. A napsugárzáshoz, amely mindenkit önzetlenül és egyformán melegít, függetlenül nemétől, fajától, világnézetétől, jó és rossz tulajdonságaitól. Szimbolikája magyarázza gyógyító erejét, hiszen a fény eloszlatja a sötétséget, elűzi vagy átnemesíti a gonoszt.
A korai keresztények éppen ezért az evangéliumi tanítások alapján, megvetették és lenézték a testi gyógyítás különböző válfajait. E szemléletet nem annyira az orvosi munka hatékonysága, mint inkább a betegek gondozása, a felebaráti szeretet gyakorlása jellemzi. Az ókeresztény hitet újra a test-lélek-szellem hármasságában való gondolkodás jellemzi, míg idővel a szellem fogalma a lélekkel összeolvadva elsikkad, majd végleg száműzetik a keresztény dogmarendszerből. Évszázadoknak kellett eltelnie, mire bekövetkezett egyfajta szemléletváltás, és a kereszténység elkezdte integrálni a régi nagy gyógyítók tudását. Ekkor a testi gyógyítás elkezd újra egyre egzaktabbá, egyre racionálisabbá válni, tudomány lesz belőle, és fejlődése beolvad a tudományok rendszerébe.
A lélekkel való foglalatosság az egyház tisztévé válik, és szerepe az orvoslásban egyre inkább csökken. Az egyház rendszerét a Bibliában lefektetett értékekre, az ehhez kapcsolódó lelki gyakorlatokra, imákra, böjtökre alapozza, álláspontja szerint a legfontosabb a hit. A megbetegedések vallásos értelmezést nyernek. A betegség oka gyakran a bűn, vagy akár az ördög, amelyet ki lehet űzni a betegből. A gyógyulás és a bűnbocsánat egyenértékűek. Ebben a szemléletben nem annyira az orvosi munka hatékonyságát várják el, mint inkább a betegek gondozását, a felebaráti szeretet gyakorlását.
A 10.-11. század arab gyógyászata, a bizánciak által megőrzött ókori tudás felhasználásával és természettudományos alapokon történő rendszerezésével új lökést ad az európai tudomány fejlődésének. A Gondiszapuri–iskola kései hatásaként az arab orvosok elhozzák Európába a kémiát, de ehhez kapcsolódóan a mágiát és az asztrológiát is.
A gyógyítás fejlődését eleinte felgyorsítja az egyetemek létrejötte a 12.-13. sz.-ban. A legkorábbiak erős egyházi befolyással még a hippokratesi orvoslást oktatták arab és spanyol elemekkel keverve. A fejlődést azonban rövidesen megakadályozta, hogy a legfelsőbb szintű megállapítások mindig hittudományi tételek voltak. A 16.sz. történelmi korszakváltása, a felgyorsuló fejlődés elmélyíti a betegségek testi tüneteiről, okairól, kezeléséről szóló orvosi tudást.
Elkerülhetetlen itt szót ejteni Paracelsusról (1493-1541), a híres alkimista orvosról. Paracelsus új egységbe rendezte a korábbi szellemi tanításokat, az okkult keresztény iskolák és az alkímia összefüggéseit.
Módszerei gyökeresen újak voltak. Szerinte a betegség nem más, mint idegen szellemi erők hatalma az ember egyéni szelleme (archeus) felett. A gyógyításnak tehát arra kell törekednie, hogy az archeust felszabadítsa a túlerő alól, ez pedig a természet vagy a művészet segítségével történik. Paracelsus működésével ellobban az utolsó láng is, amely az európai orvoslást az anyagtalan és az anyagi világ harmonikus egységében akarja újrateremteni.
A felvilágosodás korának kezdetén, Francis Bacon kijelentése, mely szerint a „tudás hatalom”, egy új korszak beköszöntét jelzi a tudományban. Az újat kereső korabeli orvosok szinte kizárólag a természettudományok alkalmazásával fejlesztik a gyógyítást. Létrejön az emberi lélektől és egyéniségtől elkülönülő, általános élettani, illetve fizikai-kémiai megfigyeléseken alapuló medicina.
A felvilágosodás korának racionalizmusa átalakítja a lélek fogalmát is. Ez a lélekfogalom, a korabeli egyoldalúan mechanisztikus és materialista elméletek tükrében fogalmazódik meg. Az elmebetegek és betegségeik orvosi megítélése is átalakulóban van, a korábbi megszállottsággal, démonológiával kapcsolatos elméletek háttérbe szorulnak. A megváltozott felfogás szellemében a pszichiátria az orvostudomány részévé válik.
Az orvostudomány szakosodása felgyorsul, egyre nő a „nagy egészre” rá nem látó orvosok szerepe a gyógyításban. A tudományos módszerek és eszközök fejlődése robbanásszerű változásokat eredményez. Kiteljesedik az orvostudomány nagy kalandja az emberi testben, az anyag és a lélek e különös találkozási területén.
Az orvoslás a 19.-20. során olyan szintre ér el, amelyről egykor utópista gondolkodók úgy vélték, ekkorra már nem lesznek, nem lehetnek betegek az emberek. És mégis… Bár az átlagéletkor egyre nő, a fejlett országok lakóinak egészségi állapota fokozatosan romlik. Egyre gyakoribb a krónikus, hosszú szenvedéseket okozó, gyakran halálos kimenetelű betegségek száma.
Ez, és a modern életmóddal együtt járó sok-sok lelki szenvedés előtérbe helyezi a lélek szerepének újbóli átgondolását, az évezredes hagyományokban rejlő időtlen bölcsesség felélesztését és újratanulását. Ennek a folyamatnak egyfajta orvosi letükröződése a múlt század utolsó évtizedeiben megjelenő pszichoszomatikus orvoslás, amely tudományos kísérletek és bizonyítékok tömegét sorakoztatja fel a test-lélek egység közvetlen együttműködésére vonatkozóan. Érdekes új ága, a néhány éve megjelent neuroteológia, amely a különböző vallásos istenélmények és tapasztalatok idegrendszeri összefüggéseit kutatja. A kör lassan bezárul…
A 20. század második felében bekövetkezett robbanásszerű tudományos fejlődés betölti, majd átszakítja a háromdimenziós világkép határait. A legkorszerűbb fizikai, kémiai, biológiai és lélektani kutatások eredményei egyre több területen érkeznek el arra a szintre, ahol tudományos eszközökkel képesek ábrázolni azokat a jelenségeket, amelyek leírása és működése az emberiség évezredes hagyományaiban megtalálható. Paradigmaváltás zajlik az élet szinte minden területen. A hasadás, amely hosszú évezredekkel ezelőtt keletkezett az egység-mindenség szövetén, és amely testre, lélekre és szellemre szakította azt, még nem forrott újra eggyé, csupán elindult a visszafelé vezető úton. És a visszaúton, az emberiség már magával viszi az anyag megismerésének tudását és próbatételeit, e hatalmas tapasztalat minden eredményével.
Hajdu Ráfis Gábor