A fenyegetések vagy erőszakos „idomításhoz”, vagy dacos ellenálláshoz vezetnek. Fenyegetéssel csak a félénk gyerekeknél érhetünk el sikert. De csak addig „engedelmesnek”, amíg félnek. Ha túlteszik magukat a félelmen, akkor a látszatengedelmességük meggondolatlan fegyelmezetlenségbe csap át. Különösen az üres fenyegetések, mint például: „Gyere gyorsan, mert megharap a kutya” vagy „... különben elvisz a rendőr”, csábítanak egyes gyerekeket arra, hogy kipróbálják, mi lesz, ha elkövetik a tilalmas dolgot. Azonkívül ha a rendőrrel fenyegetőzünk, a gyerek soha nem fogja rendőr segítségét kérni, még akkor sem, ha bajba kerül.
A komolyan gondolt fenyegetések is ártanak. Ha ezt mondjuk: „Ne torkoskodj, mert elfenekellek!”, akkor ezzel épp a torkoskodás felé tereljük a gyerek gondolatait.
Akár beváltjuk a fenyegetéseket, akár nem, mindenképpen félelemet, kedvetlenséget vagy ellenszegülést váltanak ki. Fenyegetések hatására még a fegyelmezett gyerekek is - akik büszkék arra, hogy bizalomból, azaz kényszer nélkül engedelmeskednek - megsérülnek, és dacolni kezdenek.
A meggondolatlan fenyegetések is kárt okozhatnak, mint például az ilyen beszédfordulatok: „Ne menj oda, mert beleesel a vízbe!” Egy fiúcska, miután megszegte a tilalmat, rögvest így válaszolt: „Látod, mégsem estem bele a vízbe!” a kicsik kínos pontossággal ügyelnek a szavak jelentésére. Ha a mama meg akar tiltani valamit, akkor felesleges az indoklás. Lehet, hogy csak figyelmeztetni akarja a gyereket. Akkor viszont érdemes pontosen fogalmaznia: „Ha odamész, beleeshetsz a vízbe, és megbetegedhetsz. Ezért okosabb, ha nem próbálod ki.” Dávid, akinek az édesanyja mindig igen pontosan fejezte ki magát, sokszor még hosszasan fecsegett arról, hogy mi minden érheti a „buta gyerekeket”. Ezek a játékos monológok elterelték a figyelmét arról, amitől anyja eredetileg meg akarta óvni.
A szokásos intelmek azonban, amelyek inkább „fenyegető tilalmaknak” hangzanak, ugyanolyan hatást váltanak ki, mint amilyet a rosszul alkalmazott tiltásoknál figyelhettünk meg. Vagy megriasztják a gyereket, vagy vágyat ébresztenek a tiltott dolog iránt, amin még a fenyegetés által kiváltott dac is ront. Az ellenérzéseknek ily fokú halmozódása minden életkorban olyan tettekre ösztönözhet, ami már jó néhány gyereknek az életébe került.
Ennek a veszélynek az elkerülése érdekében tisztázni kell, hogy figyelmeztetést vagy tiltást tartunk-e helyesnek, ha valaki így szól a gyerekünkhöz: „Ne csináld ezt, mert különben ...” Ha tiltásra van szükség, akkor válasszuk le róla a fenyegetést, azaz ismételjük meg a tilalmat, majd kérdezzünk rá: „Megértettétek? Mit is mondtam?” Miután az utasítást a gyerekek is elismételték, megszabadultunk a fenyegetés hatásától. Ha azonban úgy látjuk, hogy nincs akkora veszély, hogy meg kellene tiltani a dolgot, akkor ezt kérdezhetjük: „Látjátok, hogy ezzel megüthetitek magatokat? Vigyázzatok, ha megpróbáljátok!” - Így értésükre adtuk, hogy nincs megtiltva a dolog, csak figyelmeztetjük őket.
Nehezebb a helyzet, ha nem egy idegen, hanem a másik szülő részéről hangzik el a fenyegetés. Idegenekkel szemben jogunk és kötelességünk is a helyreigazító beavatkozás, ha jóindulatú vagy fontoskodó megjegyzéseket tesznek. Családon belül, különösen a házastárssal szemben, ajánlatos elkerülni ezt, mivel félő, hogy az eltérő irányítás feszültségekhez vezet. Másrészt viszont minden fenyegetés oly ingerlő hatású, hogy lehetetlenné válik az egészséges engedelmesség, ha hallgatunk. Hogy hogyan lehetünk úrrá ezen az egyáltalán nem könnyű helyzeten, azt az „Összhang a felnőttek között” című fejezetben írtuk le.
Krisztián és András példáján már láthattuk, hogyan tanulnak meg önszántukból engedelmeskedni a „rettenetesen fegyelmezetlen” gyerekek is, ha olyan gondozónő kezd foglalkozni velük, aki csak a feltétlenül szükséges dolgokat ajánlja vagy tiltja meg röviden, mindenféle kiegészítés nélkül. Hogy mit tart megengedhetetlennek és mi az, amire csak figyelmeztet, az a gyerek életkorától és a körülményektől függ. Ha egy árok mentén kell végigmenni, akkor a legkisebbeket így utasítja: „Add ide a kezed, amíg az árok mellett megyünk!”, a négy-, ötévesekhez viszont így szól: „Vigyázat! Mély az árok.” A figyelmeztetésre a gyerek gyakran egyből nyújtja a kezét, vagy ha nem, ekkor sem megy az árok közelébe. Még soha nem tapasztaltam, hogy az így figyelmeztetett gyerekek kacérkodtak volna veszéllyel, még az iskolában sem, pedig ott többször ütközünk makacs ellenállásba. Egy félreérthetetlen figyelmeztetés („Vigyázat!”) egy magyarázattal ellátva („Mély az árok”) nem vonz a „tilalmas dolgok” felé. Az egyértelmű figyelmeztetés, amit meg is magyarázunk, átmenetet jelent a fegyelem és a belátás, azaz önfegyelem között. Később - ha már a kellő tapasztalatok birtokában vannak - a gyerekek belátásuk szerint kell engedelmeskednek, éppúgy, ahogy most a felnőtt szavának. A saját belátás kialakulását segíti, ha a figyelmeztetéseket és a felszólításokat megindokoljuk, ám eközben még egy fontos különbségre is ügyeljünk: a figyelmeztetéseket azonnal indokoljuk meg, a felszólításokat ne!
Ha az utasításokat és felszólításokat rögtön magyarázatokkal látjuk el, akkor ellentmondásba kerülünk azzal a felismerésünkkel, hogy ezeknek rövideknek kell lenniük, mert minden kiegészítés - a „légy szíves”-en kívül - csak gyengítené őket.