Krízis = tanulás? Tanulás = krízis? = fejlődés
Életünk minden pillanatában mikrokrízisek érnek bennünket. Kis tanulási, adaptációs feladatok. Bejósolhatatlan apró események, mellyekre reagálnunk kell. Pl. szorosan mellénk áll a villamoson egy ápolatlan, enyhén ittas személy; a főnök a reggeli munkamegbeszélésen szúrós pillantással ránk néz, anélkül, hogy mondana hozzá valamit; a gyerekünk a pár perc múlva érkező vendégek előtt még mindenképp hajat akar mosni. Ilyenkor gyakran komplex, bevált, nagyrészt kondicionált elemekből összetevődő helyzetkezelési folyamatok zajlanak le bennünk.
Amikor valaki belső ellenállásba ütközik, akkor gyakran egy régi eredetű, kondicionált krízis-kezelő
mintázattal találkozik, mely előrejelző rendszer részvételével, begyakorolt reakcióra készteti. Ezek tudatosítására és más, „kompetensebb”, adekvátabb, rugalmasabb reakcióval történő „helyettesítésének”, „átírásának” ad „tanuló, gyakorló” teret az élet, az önismereti út. Ez a spontaneitás megjelenésének lehetőségével jár. Azonban ehhez kellő bizalommal teli térre és időre van szükség. Az át-tanulási folyamathoz nem feltétlenül szükséges teljesen az eredeti rögzülés idejébe, helyére „visszamenni” (regrediálni). A szubjektív memoria-tárban a változás hálózatosan (szinkron) és nem lineárisan (kronologikusan) történik. Innen hat a tudati és cselekedeti szintre.
A változás olyan mértékben történhet meg, amennyire az illető maga és környezete krízisképesek. Ha csak rövid időre és „felszínesen” tud a krízissel járó rendezetlen, kaotikus, „cseppfolyós” állapotban maradni, akkor lelki stabilitása, összerendezettségét biztosító folyamatai (ellenállása) túlságosan hamar visszarendezik stabil állapotába, és az így létrejött "újra összerendeződés" csak kicsivel lesz másabb a korábbinál. Ha ellenben „cseppfolyósabb” tud maradni, tovább és mélyebben bír "kritikusan insatbil állapotban maradni", a változás annál minőségibb és erősebb lehet.
Ez természetesen azzal is jár, hogy az illető úgy érezheti: "önmagához képest idegenül viselkedik".
És valóban ez történik, hiszen változik, másként viselkedik. Ezt fenntartani, szándékosan, tudatosan akarni kell. Különben a korábbi automatizmusok hatnak erősebben.
Számomra jónak tűnik a kritikus állapot olyan mértékű létrejötte, mely még nem veszélyezteti a személy integritását, azonban képes megteremteni a lehető legnagyobb mértékű, szükséges változást. Ennek mértékét, a környezeti hatásra reagálva az illető maga szabályozza. Ezt erősen befolyásolják a környezetét alkotó személyek gondolatai, érzései, cselekedetei.
Az ellenállás mibenlétéről
Ha a fenti szemszögekből tekintünk az énvédő mechanizmusokra és az ellenállásra, akkor:
- Az ellenállás ott jelenik meg, ahol az én integritását védő mechanizmusok szembe kerülnek új jelenségek megtapasztalásához szükséges nyíltsággal, tettrekészséggel.
- Az ellenállás mindig jogos.
- J. L. Moreno képét idézve olyan, mint egy ajtó. Ha az illető tanulni, tapasztalni akar, akkor kinyitja ezt az ajtót. Ha nem, becsukja. Ha (nagyon) fél a tanulástól, akár be is zárja. Az ajtó belső oldalán ott van a spontaneitás. Az akcióéhség kinyítja az ajtót, és a kiszabadult spontaneitás a kreativitás által újfajta cselekedetként valósul meg.
- Az ellenállás annak határmezsgyéjét jelzi, hogy a személyiség épp egy olyan ponton van, ahol válaszút előtt áll: stagnálása, változatlanul maradása és fejlődése között. Vagy a régi minta kondicionálódik tovább, vagy új tapasztalat, új viselkedés születik. Így az ellenálllás múlt és jövő között az itt- és mostban van. Szabályozza, hogy milyen mértékű és minőségű az itt- és mostban levés. Távolíthatja tőle a jövő vagy a múlt bizonyos dimenzióiba, vagy beszűkítheti a jelen bizonyos – szűkebb – vetületű észlelésébe, és az abból fakadó beszűkült reakcióba; vagy közelítheti az itt- és most „reálisan pontosabb”, sokrétűbb, tágabb, holisztikusabb észleléséhez.
- Ha a tanulás élettanához asszociáljuk, akkor azt látjuk, hogy minden tapasztalást egy megnyílás kísér. Ez a személyiség különböző határainak különböző mértékű fellazulásával jár, bizonyos fokú dezintegrációval. Ha csak az akcióéhség, a spontaneitás lenne bennünk, és nem lennének integritást védő mechanizmusok, akkor teljesen feloldódnának én-határaink. Szétesne a személyiségünk. Ennek a megnyílásnak van egy „normális, egészséges” mértéke, mely „normális” fejlődés esetén dinamikus egyensúlyban van. Sem nem túl erős, sem nem túl gyenge. Fenntartja a biztonságot, az integritást, ám feltételezi is azt. Az eközben keletkező feszültség-oldottság szint barométere.
- Ez az élet minden területén, minden pillanatban többé-kevésbé jelen van: addig, amíg jelen képességeink, tapasztalataink birtokában egy új helyzetben még nem érezzük magunkat elég biztosnak, addig vagy nem vállalkozunk új lépésre, vagy csak a régi, korábban már kompetenssé vált munkamódjainkra támaszkodva. Amikor egy kb. 1,5 éves gyermek pl. találkozik a lépcsővel, akkor újra visszaereszkedik négykézlábra, és nem állva indul neki.
- Ám ha valaki ragaszkodik régi kompetenciájához, akkor egy új nem tud kibontakozni, hozzáadódni. Nem tud integrálódni a régibe és így az eredeti kompetencia adekvátsága egyre csökken. Mintha egy rugalmas gömb tágulni akarna, de felületének egy pontján belülről egy cérna visszatartja.
- A felnőtt önismereti munkában - legyen az mélyebb személyiségszintű vagy transzcendentális szintű, - az ellenálás jelentősen szabályozza a változás mértékét, sebességét, kiterjedtségét.
- Így nézve azt is lehet mondani, hogy a tanulás és a terápia bizonyos mértékig az ellenállás mentén halad.
- A tanár és a terapeuta feladata, hogy érzékelje ennek dinamikáját. Azt kell felismerje, hogy milyen körülményekre van a kísért személynek szüksége ahhoz, hogy inkompetenssé vált énvédő mechanizmusát meghaladva aktívan kibontakoztathassa legátolt spontaneitását.