Két-hároméves korban a dac olyan gyakori, hogy dackorszaknak is szokták nevezni ezt az időszakot. El lehet-e kerülni ezeket a jelenetek, amelyek a gyerek számára éppoly kellemetlenek, mint környezete számára? Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy a dacot kiváltó okok a nevelésben rejlenek: elkényeztetés vagy merev korlátozás, túlzottan aggódó vagy túl közönyös magatartás, elhibázott parancsok és tilalmak, valamint a szavaink és tetteink közötti összhang hiánya szokott a dac hátterében állni. Úgy tapasztaltuk, hogy a dac az önvédelemnek egy sajátos - nem túl értelmes, de érthető - fajtája. Ám van a dacnak egy másik formája is. Ez a felnövekvő gyermek akaraterejének erősödése során lép fel csupán amiatt, mert a kicsik még nem találnak csírázó akaratuk számára értékes célt, és ezért nekünk kell - de milyen gyakran! - megakadályozni, hogy kárt tegyenek magukban vagy másban. Vajon elkerülhető-e a dacnak ez a fajtája?
Egy kétéves kisgyerek akarata az újszülöttek izomzatához hasonlítható, hisz a kis kezek és lábak éppoly ügyetlenül kapálóznak a levegőben, amilyen céltalanok az akarat első próbálkozásai. Ugyan kezdetben sem az izmok, sem az akarat megnyilvánulásai nem irányulnak valamilyen cél felé, ám nagyon fontos és értékes tevékenységek ezek, mert ezekkel saját, későbbi, célszerű használatukat készítik elő. Amikor a pelenkázóasztalon fekvő csecsemő fölé hajolunk, kapunk néha egy-egy erőteljes rúgást, ami ugyan kellemetlen, sőt talán fájdalmas is lehet, ám egyúttal örvendetes is, hiszen gyermekünk erejét mutatja. Ha megértjük, hogy a kicsi „nem tehet róla”, és hogy szüksége van erre az izomtevékenységre, akkor nem fogunk haragudni rá a rúgás miatt, hanem inkább óvatosabbak leszünk a jövőben. Hiszen egy pillanatig sem kételkedünk benne, hogy ez az esetlen kis lény egyszer majd ésszerűbben fogja használni lábizmait.
Ha a gyermeki akaraterő első megnyilvánulásait is ilyen higgadtan és értelmesen fogadjuk, akkor mind magunkat, mind gyermekünket sok gondtól óvhatjuk meg. Ahogy a kapálódzó csecsemőre sem haragszunk, hanem kikerüljük felénk rúgó lábát, ugyanúgy kisgyermekünk akaratának első, tétova megnyilvánulásaiban is az egészséges életerő jelét kell látnunk. Ám nem szabad mindent szó nélkül elviselnünk. A ficánkoló csecsemőt, ha a pelenkázó szélére került, természetes mozdulattal tesszük újra középre. Így kellene megszabni az akaraterő nem túl tág, de nem is túl szűk határait. Ám sajnos ezt a bizonyos egészséges középutat nagyon nehéz eltalálni.
A kisgyerekeknek szükségük van arra, hogy akaratuk kipróbálásához elegendő terük legyen. Ha ezt a teret túlságosan szűkre szabjuk, akkor az egészséges gyerek kiköveteli magának azt, amire szüksége van. Egy ilyen, jogos dacreakciót tapasztaltunk Dávid részéről, amikor nem fogadott el utasítást olyan dologgal kapcsolatban, amit felszólítás nélkül is megtett volna. Mivel az anya megértette e dacreakció okát, és megfelelő kibontakozási teret biztosított Dávidnak akaratereje kipróbálásához, elmaradt a dackitörés. Később aligha tudott volna ura lenni az ilyen helyzeteknek, ha a pályaudvarról hazatérőben férjével együtt át nem gondolja újra az akkori dackitörés hatására mindazt, amit a gyermeki dac értelméről és fontosságáról tudni kell.
Ha a gyereknek ki kell erőszakolnia a számára szükséges életteret, akkor a dac véget nem érővé válik. Mivel a szülők megszokják, hogy mindig engedniük kell, a dacoló gyermek többnyire valóban megingatja azokat a szükséges határokat is, amelyeknek őt magát kellene, hogy védjék saját oktalan és veszélyes akaratától. A szülők általában későn veszik észre, hogy ez így nem mehet tovább. Ha ekkor egyszeriben be akarják hozni mindazt, amit elmulasztottak, átgondolatlanul, azaz megértés nélküli szigorral, akkor ez kemény harchoz vezet, amelynek során a gyerekben egyre nő a dac, és egyre merevebben utasít el minden értelmes dolgot, még azt is, amit valójában maga is szeretne. Szokásává válik a dacolás, amitől aztán nem tud megszabadulni. Így válik a dac ördögi körének foglyává.
Ha az ilyen minden ellen dacoló gyereknek alkalmat adunk az önuralomra, mert hiszünk abban, hogy megvan benne a hajlam az önfegyelemre, ahogy Móricban is bízott az asszisztensnő, akkor ez a bizalom és a gyerekben ébredő „visszhangbizalom” megnyitják a kivezető utat ebből az állapotból. Ez a bizalmon alapuló engedelmesség ugyanis tágas és nyugalmas terepet biztosít a gyereknek akaratereje kipróbálására, ugyanakkor megszabja a kellő határokat is. Ily módon elkerülhetjük a dackitöréseket még az olyan gyerekeknél is, akiknél már-már veszélyes betegség képét ölti a dac, mint Móricnál is, akit kis híján elütött egy autó.
Ám mi szülők is emberek vagyunk, akik tévedéseken át jutnak el a helyes magatartásig, s a már felismert igazságokat gyakran elfelejtjük, amikor a pillanatnyi helyzet gyors cselekvésre késztet minket. Ezért aztán aligha akad olyan gyerek, aki megúszhatja „dackorszakát” dackitörések nélkül. Azonban minél tisztábban látjuk az okokat, és vonjuk le belőlük a szükséges tanulságokat, annál ritkábban fog gyermekünk dacolni, és annál békésebb lehet családunk élete. Így hangzik tehát a válasz:
Minden gyermek hajlamosabb a dacolásra abban az életkorban, amikor akaratereje kibontakozóban van, azonban megóvhatjuk őket (és persze magunkat!) a rémes jelenetektől, ha 1. megértjük a dac mélyebb jelentését, amely a szülői irányítás igényét és ugyanakkor az elhárítására való törekvést is kifejezi; 2. ha rendíthetetlen bizalmunkkal a gyermekben visszhangbizalmat keltünk, végül 3. ha ezáltal elérjük, hogy szándékaink ne térjenek el egymástól, és gyermekünk büszkén, önként engedelmeskedjen nekünk. Nemcsak a dackitörések nagy részét tudjuk megakadályozni, hanem sok dacos ellenszegülést is elkerülhetünk, ha előre átgondoljuk, hogy melyek azok az utasítások és tiltások, amelyekre a gyermeknek már vagy még nincs szüksége.